Fárasztó péntek, kellemes befejezéssel!

Nem kezdődött túl jól a mai napom, mert reggel 8-tól vizsgám lett volna, ha a tanárnő nem késik potom másfél órát...igen, nálunk ez úgy látszik megengedett...végül is nagy nehezen megkezdtük a vizsgát fél 10 körül, és 3-kor be is fejeztük. Azért húzódott el ennyire, mert az írásbelit szóbeli követte, ami a 4 tétel mellett még 2 tételt jelentett plusszba, persze sokkal átfogóbb tudást igényelt, mint az írásbeli része. De túléltem szerencsésen a délelőttöt. Ami a délutánt illeti, az már sokkal jobban telt. Igaz elaludtam kicsit a délután folyamán, de készen álltam az indulásra a megbeszélt fél hetes időpontban! A lakótársnőmékkel megszerveztük a mai kimenőnket. Kiültünk a tavon lévő kis teraszra, majd miután elütöttük az időt, egy séta erejéig felnéztünk a központba, ahol is már nem bírtunk magunkkal és bevacsiztunk. Majd jöhetett egy kellemes esti séta hazáig, ami kicsit nehézkesre sikeredett, mivel mindkettőjüknek gondja támadt a lábán lévő cipellővel. Hát nem a hamupipőke effektus lépett érvénybe, mivel nem lett volna jó rájuk a szurokba ragadott cipőcske... sőt, szerintem szívesen benne hagyták volna, ha megtehették volna... De valahogy mégiscsak kibírták a nehézségekkel és fájdalmakkal kikövezett utat hazáig. És egy jót aludhatunk holnap délig. Szeretem az olyan estéket, amikor csak spontán meggondolásból történnek a dolgok és nem kell mindent megszervezni előre, hogy hogy is lenne jobb. Remélhetőleg még sűrűn megismételjük ezt a kis kiruccanásunkat! :)

U.I.: Csakis Imola kedvéért...most ez a sláger minálunk...:)

Hétvégi kirucc - junius 11.

Csak hogy az elején kezdjem a történetet, elmesélem, hogy úgy kezdőtött az egész, hogy mikor leszállok a vonatról Váradon, egy kedves barátomat vélem megpillantani a peronon. Ő is várakozott, hogy a vonat beérkezzen. Nem hagyhattam ki, hogy megkérdezzem, hogy elibem jött-e ki az állomásra? Persze, tudtam én, hogy nem, de mikor meghallotta a hangom, rendesen meglepődött! Jó volt találkozni vele, mivel,jó pár hónapja nem láttuk egymást. Ezt követően meg is beszéltük, hogy 7végén kinézünk valamerre egy sörre...Bár pénteken fodrászkodtam, a szombati esküvő végett, de azért nagy nehezen megbeszéltünk egy időpontot, hogy hol és mikor is találkozzunk... persze mint mindig, most is később értem oda, de ez már megbocsájtható számomra... megszokás kérdése az egész... A hangsúly persze nem ezen van, hanem, hogy elmentem a találkozóra, persze motorral, mi mással...és a fiúk győzködtek (na, nem kellett nagyon...), hogy igyak meg velük egy sört, hisz sörözni mentem végül is... meg is ittam „nagy nehezen”... Bemutató gyanánt viszont mikor megérkeztem, eldőltem a motorral... nem akarattal, de ha az ember porba akar megállni, számolnia kell a vele járó kellemetlenségekkel, főleg egy 160 kilós motornál... szóval fogta magát és eldőlt... velem együtt... ami nem is lett volna akkora gond, ha nem pont a sebváltóra pukkan... és ezt az egészet mind csak akkor vettem észre, mikor indulni akartam. Annyit sikerült kiügyeskednünk a Lacikkal, hogy kiegyenesítették a sebváltót, és már nem akadt be, azaz lehetett váltani...de igen ám! De csak egyesbe tudtam betenni, nem akaródzott neki a kettes, emiatt pedig nagyon megijedtem, hogy így hogy megyek vele haza? Felhívtam Józsit, egy motoros ismerősöm, és annyit mondtam neki, hogy elvágódtam...nem is kérdezett semmi mást, csak hogy hol vagyok, és sietett, hogy segítsen. Mondta, hogy nagyon megijedt miután felhívtam azzal, hogy elvágódtam. Ott is termett 5 percen belül és felhívta egyik haverját, hogy mi tévők legyünk, hiszen kettesbe sem lehet betenni, nem hogy hazáig menjek vele. Egy leckét megtanultunk – amellett, hogy ne parkoljak porba – hogy álló motort nem lehet kettesbe tenni... Jó kis lecke volt ez, és az akkori szívverésem mindenen túl tett, mivel nagyon féltem, hogy ne legyen komoly baja. De minden esetre rájöttem, hogy van még egy Barátom. És ez jóleső érzéssel tölt el.

Szóval a pénteki kimenőmet sem fogom egyhamar elfelejteni. A segítségért pedig köszönet Józsinak, és millió hála! Túl éltem azt az estét, és még jól is fejeződött be...

Viszont jött a szombati party szervíz...az esküvő...na, az sem volt semmi...rájöttem, hogy egy bőgőmasina vagyok, mert nem csak az esküvő hatott meg, hisz egy „majdnemcsaládtag” ment férjhez, hanem azt is megkönnyeztem, amikor a majd 12 éve nem látott barátaimat ölelhettem újra. Nagyon furcsa volt velük találkozni, hisz így, már felnőttként találkozhattunk. Furcsa ez, hisz magamon nem veszem észre az idő múlását, de mikor találkozol az ezer éve nem látott barátaiddal, rá kell döbbenj, hogy az a fránya idő mily gyorsan is telik körülöttünk, és szép lassan felnövünk, s már nem bújhatunk álarcok mögé, vállalnunk kell azt,amivé váltunk, azt amilyenek vagyunk. És az ember igenis sokat változik pár év alatt. Az idő formál, megváltoztat, és csak azon vesszük észre magunkat, hogy nem olyanok vagyunk mint annak idején, 10 éve. De mégis, azért valami megmarad bennünk, valami, ami mi vagyunk, amilyenek voltunk... hiszen egy darabkánk nem változik és ez a darabka a szívünk. És mint annak idején, most is ugyan olyan jól elbeszélgettünk , csak a téma változik kicsit.Már nem a babákró és kisautókról, hanem az életről, a körülöttünk történő dolgokról elmélkedünk...de még mindig tervezzük az életünk, úgy, mint akkor...hiszen annyi mindenről álmodoztunk együtt, .mikor gyerekek voltunk...hiszen mi voltunk a legjobb barátnők...és érdekes, valahogy most is érzem, hogy közel van a szívemhez...benne él ő is. Hihetetlen volt találkoznom a testvérével is, hisz ő még csak most 15, de férfivé vált egy kis gyerkőcből, akivel akkor még közös témánk sem volt...most meg...amellett hogy egész éjjel együtt roptuk a táncot, és énekeltünk, úgy tudtam vele beszélgetni, mintha saját testvérem lenne. Egyszóval újjá születtem általuk, újjá éledt bennem az a gyerek, akinek egy részét ott hagytam akkor, amikor utoljára voltunk együtt, Magyarországon. Remélem ez nem történik meg újra, és tartani fogjuk a kapcsolatot...hisz nem egy nagy táv, és a barátság nem ismer határokat!

Mind emellett, ennyi érzelemdús programot átélve, még csak most jön a vasárnapi nap...A lényeg, hogy este vacsorázni mentünk egy Budapest melletti kisvárosba...nem volt túl messze, ezért én vezethettem. Persze, mint ahogy annak lennie kell, akkor kezd el esni a legjobban és villámlani is, amikor nálam a kormány végre! Az már mellékes, hogy sötétedik, az utcákat nem ismerem...sőt, még kilátni is alig látni az ablakon... De sebaj, túl lehet(ne) élni, ha a vacsora végezetével édesapám nem lett volna rosszul. Mivel, csak édesanyám ismerte hogy merre is van a panzió, ezért végül ő kísérte el apumat a taxival odáig, helyettem...de úgy egyeztünk meg, hogy vissza is jön. De az unokatestvérük is rosszul lett, ezért lefújtuk,anyum visszajöttét, inkább mi is hazamentünk... Igen ám! De a kocsi nálam, mamám velem, esik és még villámlik is...beülve a kocsiba pedig nem látok semmit ki. A nehézségeket elhárítva nagynehezen beérünk Bp-re...persze a hosszú fázist nem lelvén, csak röviddel utaztunk... Ráadásul még minden kisutca jobbkézszabályos is! Azt hittem behülyülök... minden kisutcánál lefékezni... megállni... szétnézni (mikor amúgy sem látsz semmit)... sőt, még a házat is nehezen lelte meg Csini, (aki mellém beült, hogy azért érjünk haza), mivel ők is csak pár napja költöztek a környékre....na, semmi baj...megérkezünk végül nagy nehezen a panzióba, ahol már anyum nagyon ideges volt. Meg is értem, hisz akkor vezettem azt a kocsit harmadjára, viszont amellett nagyon jól ment...csak ezt édesanya nem érezte... A végére már ő is megnyugodott és kipihentük a fáradalmakat.

Ilyen élménydús hétvégém régen nem volt, de nagyon jól telt, még akkor is, mikor hazaérkezve egyből mehettem vizsgázni...persze alig tanultam rá, de mindemellett elég jól összejött...Szóval legközelebb is be lehet szervezni ilyen jó kis programokat! Mert mindent túl lehet élni! Jó értelembe persze!

Egy gyertya érted ég! Egy ima most érted szól! És a könny is kicsordul...

Reggel cseng a telefon…nézem, egy volt osztálytársam – mostan pedig párhuzamos osztályba járunk – gondoltam valami egyetemmel kapcsolatos megbeszélni valója van...erre azzal kezdi, hogy rossz híre van... Meghalt egy volt osztálytársnője, Domján Tímea, akit én is jól ismertem. Nagyon megrázó volt, és egyből asszociáltam azzal, hogy a barátja nagy motoros révén, baleset történt... Még Tibi is meglepődött... Úgy maradtam...egy hang sem jött ki a torkomon. Aztán beszéltem barátnőmmel, Edinával, akinek pedig csoporttársa volt, hogy tudja-e a szörnyűséget?...sajnos már nagyjából mindenki tudta.

Péntek este történt...az úton haladva elébük vágott egy állat sofőr. Nem tudok részleteket, de nekem annyi elég, hogy meghalt egy kedves barátom...annyi idős volt mint én, és már tervezgette az esküvőjét a kedvesével. Erre tessék, meghalnak! Ők, akik élni akartak...ők akik értették az élet értelmét...ők akik tudtak szeretni és szerették őket!

Bekapcsolom a gépem, és mint minden reggel, ma is megjelenik egy idézet a bibliából. Ma ezt olvashattam pont (kicsit megrázó volt ez még igy plusszba): „Életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.” Hát megdermedtem....aztán rámjött a sírhatnék...egyszercsak a felszínre tört...pedig nem akartam, de valahogy csak jött....barátnőm, Imola vígasztalt meg...jó, hogy van nekem... Örülök, hogy ilyen emberekkel hozott össze a sors, mint amilyenek a lakótársnőim. Nem tudom milyen lenne az életem nélkülük, és milyen lettem volna nélkülük...

Ez a borzasztó hír, mint valami sötét árnyék kísért végig a nap folyamán, és nem hagyott nyugodni. Akárhányszor abba hagytam a munkám, rá gondoltam...arra, amikor utoljára találkoztunk...arra, ahogy mosolygott...arra, ahogy átölelték egymást kedvesével...és arra, hogy már nem fogunk találkozni? Az nem lehet! Nem tudom elhinni, hogy ennyi egy élet, és nem lehet visszafordítani az időt!

„Élete valahol véget ér, a szíve már nem dobog,
Fekete föld mélyén örökre megnyugodott.” Lord

In Memoriam: Domján Tímea és Fazekas Zsolt