A nyáron össze gyűlt jó néhány esküvő-meghívás, és a legelsőn még nem hittem, hogy jól fogom igazán érezni magam akármelyiken is. De telt múlt az idő és júliushoz közeledvén utaztam. Utaztam, mert távolabbi helyekre hívtak, és oda nem tudom miért de sokkal szívesebben mentem.
Nagy nyüzsgés. Új emberek. Új helyzet. Furcsa érzés. Mit keresek ÉN ott? Nem tudom, de jó volt. Jó volt ott lennem, jó volt azzal lennem, akivel igazán jól érezhettem magam. A mennyasszony testvére lévén folyton rohangálnia kellett, egy perc nyugta sem volt. Mégis, meg sem éreztem, hogy nincs ott mellettem, mindig igyekezett magával vinni, ott lenni velem.
A tánc. A tánc az egy furcsa játék, amelyet azzal űzöl a legszívesebben, akivel jól érzed magad. Nem játszasz olyanokkal, akikkel nem vagy együtt szívesen. És az ottani tánc volt az egész nyaram legjobb játéka. Még akkor is, ha a csárdás nehézkesen alakult. De azzal bugdácsoltam, akivel a legjobb volt. És hát hogy is lenne az jó, ha nem azzal bugdácsolnánk végig, akivel a legszívesebben vagy együtt. Hosszú idő elteltével is úgy érzed, hogy inkább vele, mint akárki mással. Ha vele már mennek a lépések, akkor nem hagyod, hogy más átvegye az irányítást. Folytatod. Addig, amíg már egész jól megy, és akkor viszont már tovább is lehet lépni. Tovább, egy nehezebb fokozatra. És csak gyakorolni. Akkor is, ha ez nehéz. Akkor is, ha nincs mindig ott melletted. De úgy is lehet csinálni, bár akkor nagyobb elszántság kell. És így nehezebb. Ezt lehet tudni, de nem szabad feladni.
A távolság az egy gonosz mostoha, aki mindig ott van, hogy keresztbe tegyen neked, és van, hogy bejön neki, már ha hagyják. Túl lehet járni az eszén, csak a lényeg, hogy ehhez ketten kellenek. Egyedül viaskodni vele olyan, mint a szélmalomharccal szembe szállni...lehetetlen. Én tudom ezt, és remélem más is tudja. Az erő csak akkor van jelen az élet táncában, ha ketten járulnak hozzá.
A többi esküvő is eltelt. Jók voltak, sablon szerűek, kissebb-nagyobb izgalmakkal. Mert hát az egyiknél koszorús lánynak is felkértek. Vihettem a vőlegényt végig a falun, a magassarkú kis szandámban, miután nagy nehézségek árán az is el lett döntve, hogy milyen színű is lesz a ruha. Volt ott variáció, az ember csak bírja követni. Végül eldőltek a nagy kérdések is, amellett, hogy AKAROD-E? és minden úgy alakult, ahogy azt a nagyok elképzelték.
A esküvő időszak végéhez érvén, és az egyetemi év elejéhez, most kicsit nehéz átállni. Mindent újból megszokni, visszarázódni a régi megszokott mederbe. De lehet nem is kell. Hisz másképp is lehet, mint ahogy eddig volt. Lehet jobb, változtatni rajta. Az is lehet nehezebb lesz, és többet kell kibírni. Bizonyítani kell másban is, nem csak a megszokottakban, és egy évvel újra idősebben, talán bölcsebben, más harcokat is meg kell vívni. Remélhetőleg segítséggel, és akkor talán kicsit boldogabban!
Remélni mindig szabad, sőt! Kell! Még ha nehéz is!
