A templomban űlök, előttem egy anya és a lánya... a legelső ami feltűnt, hogy a kislány hajában fekete a masni, s nem piros, mint az megszokott az ilyen korú leányoknál... Szomorú- gondolom magamban - vajon miért fekete? A másik gondolatom sem a legszebb, hisz elítélendő más emberek felett ítélkezni... Arra lettem figyelmes a fekete masni mellett, hogy milyen kusza fürtökben csüng a kislány haja, s mennyire össze-vissza holmiban vannak felöltözve...piros télikabátja alatt kicsüngő szürke melegítő, lila vastag harisnya, lábacskáján kicsi fehér cipellő, s a kabátka alól még kikandikáló piros elegánsnak mondható ruhácska...Édesannyán a fekete kabátka már-már elfogyóban, mindenhol szakadozik, fekete, lefele szűkülő nadrágja alól a barna vastag harisnya látszik, s a topánkája fekete - divatosnak mondható - lapos sarkú nyári masnis cipellő...
...s mégis... az, ahogyan az anya igaz szeretettel ölelte kislányát, csókolta teljes szívből, s ölelte gyöngéd-erős két kezével...hogy ne nagyon unja az ünnepi, elhúzott szentmisét... megható... létezik igaz szeretet: mely nem kér - csak ad, nem vár semmit - de érezteti szeretetét... Ugyanilyen család ült előttem Karácsonykor is... A család ugyancsad szegény sorú lehetett, foltos kabátkájuk imitt-amott megfoltozva, de a szőke kisfiú kék szemei mindent elárultak, mikor édesannyát kereste fürkésző tekintettel, aki épp gyónni ment... Hosszú volt a kicsinek, a padon elszendergett, amíg a szülei mindennapi betevőjükért imádkozhattak...Nem a pénz a lényeg az életben, nem azért szeretünk, mert gazdag, s nem lehet pénzért szeretetet venni...
Az anyai szeretet nem ismer határokat, nem ismer lehetetlent, nem ismeri a NEM-et, ha az a gyermekével kapcsolatos... Innen indul ki a szeretet!
