Csak hogy az elején kezdjem a történetet, elmesélem, hogy úgy kezdőtött az egész, hogy mikor leszállok a vonatról Váradon, egy kedves barátomat vélem megpillantani a peronon. Ő is várakozott, hogy a vonat beérkezzen. Nem hagyhattam ki, hogy megkérdezzem, hogy elibem jött-e ki az állomásra? Persze, tudtam én, hogy nem, de mikor meghallotta a hangom, rendesen meglepődött! Jó volt találkozni vele, mivel,jó pár hónapja nem láttuk egymást. Ezt követően meg is beszéltük, hogy 7végén kinézünk valamerre egy sörre...Bár pénteken fodrászkodtam, a szombati esküvő végett, de azért nagy nehezen megbeszéltünk egy időpontot, hogy hol és mikor is találkozzunk... persze mint mindig, most is később értem oda, de ez már megbocsájtható számomra... megszokás kérdése az egész... A hangsúly persze nem ezen van, hanem, hogy elmentem a találkozóra, persze motorral, mi mással...és a fiúk győzködtek (na, nem kellett nagyon...), hogy igyak meg velük egy sört, hisz sörözni mentem végül is... meg is ittam „nagy nehezen”... Bemutató gyanánt viszont mikor megérkeztem, eldőltem a motorral... nem akarattal, de ha az ember porba akar megállni, számolnia kell a vele járó kellemetlenségekkel, főleg egy 160 kilós motornál... szóval fogta magát és eldőlt... velem együtt... ami nem is lett volna akkora gond, ha nem pont a sebváltóra pukkan... és ezt az egészet mind csak akkor vettem észre, mikor indulni akartam. Annyit sikerült kiügyeskednünk a Lacikkal, hogy kiegyenesítették a sebváltót, és már nem akadt be, azaz lehetett váltani...de igen ám! De csak egyesbe tudtam betenni, nem akaródzott neki a kettes, emiatt pedig nagyon megijedtem, hogy így hogy megyek vele haza? Felhívtam Józsit, egy motoros ismerősöm, és annyit mondtam neki, hogy elvágódtam...nem is kérdezett semmi mást, csak hogy hol vagyok, és sietett, hogy segítsen. Mondta, hogy nagyon megijedt miután felhívtam azzal, hogy elvágódtam. Ott is termett 5 percen belül és felhívta egyik haverját, hogy mi tévők legyünk, hiszen kettesbe sem lehet betenni, nem hogy hazáig menjek vele. Egy leckét megtanultunk – amellett, hogy ne parkoljak porba – hogy álló motort nem lehet kettesbe tenni... Jó kis lecke volt ez, és az akkori szívverésem mindenen túl tett, mivel nagyon féltem, hogy ne legyen komoly baja. De minden esetre rájöttem, hogy van még egy Barátom. És ez jóleső érzéssel tölt el.
Szóval a pénteki kimenőmet sem fogom egyhamar elfelejteni. A segítségért pedig köszönet Józsinak, és millió hála! Túl éltem azt az estét, és még jól is fejeződött be...
Viszont jött a szombati party szervíz...az esküvő...na, az sem volt semmi...rájöttem, hogy egy bőgőmasina vagyok, mert nem csak az esküvő hatott meg, hisz egy „majdnemcsaládtag” ment férjhez, hanem azt is megkönnyeztem, amikor a majd 12 éve nem látott barátaimat ölelhettem újra. Nagyon furcsa volt velük találkozni, hisz így, már felnőttként találkozhattunk. Furcsa ez, hisz magamon nem veszem észre az idő múlását, de mikor találkozol az ezer éve nem látott barátaiddal, rá kell döbbenj, hogy az a fránya idő mily gyorsan is telik körülöttünk, és szép lassan felnövünk, s már nem bújhatunk álarcok mögé, vállalnunk kell azt,amivé váltunk, azt amilyenek vagyunk. És az ember igenis sokat változik pár év alatt. Az idő formál, megváltoztat, és csak azon vesszük észre magunkat, hogy nem olyanok vagyunk mint annak idején, 10 éve. De mégis, azért valami megmarad bennünk, valami, ami mi vagyunk, amilyenek voltunk... hiszen egy darabkánk nem változik és ez a darabka a szívünk. És mint annak idején, most is ugyan olyan jól elbeszélgettünk , csak a téma változik kicsit.Már nem a babákró és kisautókról, hanem az életről, a körülöttünk történő dolgokról elmélkedünk...de még mindig tervezzük az életünk, úgy, mint akkor...hiszen annyi mindenről álmodoztunk együtt, .mikor gyerekek voltunk...hiszen mi voltunk a legjobb barátnők...és érdekes, valahogy most is érzem, hogy közel van a szívemhez...benne él ő is. Hihetetlen volt találkoznom a testvérével is, hisz ő még csak most 15, de férfivé vált egy kis gyerkőcből, akivel akkor még közös témánk sem volt...most meg...amellett hogy egész éjjel együtt roptuk a táncot, és énekeltünk, úgy tudtam vele beszélgetni, mintha saját testvérem lenne. Egyszóval újjá születtem általuk, újjá éledt bennem az a gyerek, akinek egy részét ott hagytam akkor, amikor utoljára voltunk együtt, Magyarországon. Remélem ez nem történik meg újra, és tartani fogjuk a kapcsolatot...hisz nem egy nagy táv, és a barátság nem ismer határokat!
Mind emellett, ennyi érzelemdús programot átélve, még csak most jön a vasárnapi nap...A lényeg, hogy este vacsorázni mentünk egy Budapest melletti kisvárosba...nem volt túl messze, ezért én vezethettem. Persze, mint ahogy annak lennie kell, akkor kezd el esni a legjobban és villámlani is, amikor nálam a kormány végre! Az már mellékes, hogy sötétedik, az utcákat nem ismerem...sőt, még kilátni is alig látni az ablakon... De sebaj, túl lehet(ne) élni, ha a vacsora végezetével édesapám nem lett volna rosszul. Mivel, csak édesanyám ismerte hogy merre is van a panzió, ezért végül ő kísérte el apumat a taxival odáig, helyettem...de úgy egyeztünk meg, hogy vissza is jön. De az unokatestvérük is rosszul lett, ezért lefújtuk,anyum visszajöttét, inkább mi is hazamentünk... Igen ám! De a kocsi nálam, mamám velem, esik és még villámlik is...beülve a kocsiba pedig nem látok semmit ki. A nehézségeket elhárítva nagynehezen beérünk Bp-re...persze a hosszú fázist nem lelvén, csak röviddel utaztunk... Ráadásul még minden kisutca jobbkézszabályos is! Azt hittem behülyülök... minden kisutcánál lefékezni... megállni... szétnézni (mikor amúgy sem látsz semmit)... sőt, még a házat is nehezen lelte meg Csini, (aki mellém beült, hogy azért érjünk haza), mivel ők is csak pár napja költöztek a környékre....na, semmi baj...megérkezünk végül nagy nehezen a panzióba, ahol már anyum nagyon ideges volt. Meg is értem, hisz akkor vezettem azt a kocsit harmadjára, viszont amellett nagyon jól ment...csak ezt édesanya nem érezte... A végére már ő is megnyugodott és kipihentük a fáradalmakat.
