Reggel cseng a telefon…nézem, egy volt osztálytársam – mostan pedig párhuzamos osztályba járunk – gondoltam valami egyetemmel kapcsolatos megbeszélni valója van...erre azzal kezdi, hogy rossz híre van... Meghalt egy volt osztálytársnője, Domján Tímea, akit én is jól ismertem. Nagyon megrázó volt, és egyből asszociáltam azzal, hogy a barátja nagy motoros révén, baleset történt... Még Tibi is meglepődött... Úgy maradtam...egy hang sem jött ki a torkomon. Aztán beszéltem barátnőmmel, Edinával, akinek pedig csoporttársa volt, hogy tudja-e a szörnyűséget?...sajnos már nagyjából mindenki tudta.
Péntek este történt...az úton haladva elébük vágott egy állat sofőr. Nem tudok részleteket, de nekem annyi elég, hogy meghalt egy kedves barátom...annyi idős volt mint én, és már tervezgette az esküvőjét a kedvesével. Erre tessék, meghalnak! Ők, akik élni akartak...ők akik értették az élet értelmét...ők akik tudtak szeretni és szerették őket!
Bekapcsolom a gépem, és mint minden reggel, ma is megjelenik egy idézet a bibliából. Ma ezt olvashattam pont (kicsit megrázó volt ez még igy plusszba): „Életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.” Hát megdermedtem....aztán rámjött a sírhatnék...egyszercsak a felszínre tört...pedig nem akartam, de valahogy csak jött....barátnőm, Imola vígasztalt meg...jó, hogy van nekem... Örülök, hogy ilyen emberekkel hozott össze a sors, mint amilyenek a lakótársnőim. Nem tudom milyen lenne az életem nélkülük, és milyen lettem volna nélkülük...
Ez a borzasztó hír, mint valami sötét árnyék kísért végig a nap folyamán, és nem hagyott nyugodni. Akárhányszor abba hagytam a munkám, rá gondoltam...arra, amikor utoljára találkoztunk...arra, ahogy mosolygott...arra, ahogy átölelték egymást kedvesével...és arra, hogy már nem fogunk találkozni? Az nem lehet! Nem tudom elhinni, hogy ennyi egy élet, és nem lehet visszafordítani az időt!
„Élete valahol véget ér, a szíve már nem dobog,
Fekete föld mélyén örökre megnyugodott.” Lord
