A balszerencse oltárán nagyjából egész lényem föláldozám. Ezért már vártam a kötetlen szabadságom...ami még nem jött el, hisz rengeteg dolog vár még befejezésre. És mindig adódik hozzá valami új, vagy történik valami váratlan, s az előre megírt terv romjaiba dől. Valahogy mindig így alakul...valamit eltervez az ember, s a sors, vagy valami magasabb erővel bíró, más mederbe tereli az egészet.
Volt nagyjából egy hetem, hogy túl tegyem magam az egész „szerencsétlen” sorozaton, de valahogy úgy érzem, hogy nem sikerült még lezárnom...még mindig kegyetlen játékát űzi velem az élet. Vagy ez már egy új játszma? Vagy csak egy még régebbi folytatása? De semmiképp nem ugyanaz. Vagy lehet manapság túl sok Sex and the city-t nézek. Abba kéne hagyjam, mert csak rosszabb lesz. Igaz, sok érdekeset hall ott az ember, sok igazság lapul „sorai” közt...mint például, hogy el kell engedni a múltat, hogy azzá válj, akivé leszel. Van benne valami, hisz a múlttal mindenki megvívja saját csatáját. Én is...
Örülök is, meg nem is mikor B.B. felhív...örülök, hogy hallok felőle...elbeszélgetünk hosszasan akármikor, akármiről, s mégis...valami mindig kimarad azért...és valahogy mindig felkavar. Pedig állítólag az együtt töltött időnk fele elég ahhoz hogy egy kapcsolaton túl tegyük magunkat...de ez a matematikai feltevés engem valahogy elkerül, rám nem igaz az egyenlet. Más számrendszerben élek...csak ez lehet a megoldás...
Volt olyan akitől én távolodtam el, volt aki tőlem távolodott el...s volt olyan, aki szó szerint tette ezt. Közülük mindegyik más-más szakításutániidőintervallumskálán vett részt szívem szinusz görbéjén...(nem ugyanannyi időt vesz igénybe az egyiken túl tenni magunk, mint a másikon.)
A lelkem a szívem kalitkájának a fogja, s nem engedi szabadon szárnyallni. Mindig húz valamerre. Csak valahogy sose a jó irányba! Vagy mi a jó irány? Vagy ez is olyan mint a sors? Mi magunk teremtjük, vagy tényleg meg van írva? Vagy ugyanaz mindkettő? És a bonyolult kérdésekre miért nincs válasz?
A múltat mégsem lehet csak úgyni sutba vágni, hisz olyan lenne, mintha szívünk egyik darabkáját csomagolnánk be, s pakolnánk fel a padlásra porosodni, ami annyit tesz, hogy már nincs is rá szükségünk. De ez nem így van, hisz jó dolog, ha néha elővesszük őket, s visszagondolunk a letűnt időkre, mikor boldogok voltunk. Csak a helyes jövőképet kell látnunk, hogy leszünk még ennél is boldogabbak, s nem vesztünk reményünkből. Mert ha nem így gondoljuk, tényleg csak nyűg lesz a porosodó múltbéli boldogságunk.
Szóval arra gondolva, hogy lesz ez még jobb, (vagy legalább is ugyanolyan) előveszem a még meglévő tanulni valóm, s a Sex és New York filmet félre téve pár napig, megpróbálok koncentrálni, hogy valóban jobb legyen a jövőm. Már csak a pótvizsgaidőszakra gondolván...
