Végtelen Szabadság!

Forrás folyóba ömlik, folyó az óceánba; az egeknek folyton özönlik vegyülő suhogása; magány sehol; isteni jel s rend, hogy minden tünemény keveredjék valamivel Mért ne veled én? A hegy csókolva tör égbe, habot hab ölel, szorít, átfog; egymást ringatva, becézve hajlonganak a virágok; a földet a nap sugara, a hold a tengereket: minden csókol... S te soha engemet?
( Francis Jammes )

Rákerestem a szabadság szócskára a neten, s mint hogy a "rabság - szabadság" párost kaptam, s szív szabadságáról alig ha találok írást, akármeddig is keresgetnék még... Pedig én most olyan szabadnak érzem magam! Nem tudom mikor fordult elő utoljára, s meddig fog tartani, de ez most jó! Szabad a szívem, szabad a lelkem, s talán mégis hiányzik valami. Valami, ami nem tudom mi... Az ősi magyarok szabadok akartak lenni, Petőfiék is szabadok akartak lenni, mindenki szabad szeretne lenni, de én nem! Valahogy a szabadsághoz nálam az egyedüllét párosul, s nem jönnek túl jól ki... Hisz ki szeret egyedül lenni? Nekem egy más fajta szabadság kell! Mindenki keresi, kutatja a boldogságot, ami valami féle kötöttséggel párosul. Utóbbi időben sok mindenkit vígasztaltam. Bevallom az sem könnyebb dolog, ha én vígasztalok, mint ha engem kell pátyolgatni. Míg utóbbi nekem fáj csak, előbbi mindkettőnknek. S nehezebb dolgom van, mert hát mivel lehet megvígasztalni egy bús szívet? Szavakkal, érintéssel, érzéssel...S valahogy mégsem elég. Egy ölelés, egy jó szó sokat segít, de attól az a szív még ugyanúgy sajog. Barátnőmet vígasztaltam, párja miatt, aki megcsalta...S mit lép erre Ő? Hát megbocsájt! Milyen erős szív az ilyen? Aki sebekkel teli, de CSAK szeretni tud vele. Megbocsájtás, árulás, mihez mi párosul? Mindenki saját maga dönti el, de a BIZALOM, az a kulcs. Hisz ha szeretek valakit, de nem bízom benne, vajon meddig éli túl? Meddig működik a dolog? Vagy elég csak a szeretet? Másik fájó példa, az elhagyás... Egyik napról a másikra. Az ember együtt van azzal akit szeret, majd felvállalva szülei s a világ előtt ezt, összeköltözik a kedvesének hitt idegennel. S rá egy kis időre, az idegen dobja. "Nincs elég szabadságom!"-szabadságnak mondja, pedig csak ismeretlen számára a másik, a szerelem, az az élet, amiben nem is létezik, hisz munkája miatt, még a hétvégeken is alig látja, főző-mosó-takarító, s szerelemmel váró otthon űlő hű társát. Dehát a szerelem nem a szabadság érzését kölcsönzi? Repülés, szárnyalás, boldogság, szerelem, nálam ezek szinonímák. Most vagy én tévedek, vagy ő mégsem csak a szabadságra vágyott...az ilyen ember nem érdemel megbocsájtást...s a másik még így is szereti... Milyen erős a szeretet, mindent maga alá tud gyűrni...megcsalást, eldobást, fájdalmat...De vajon jó ez így? Minden rossz mellett, a hétvégém boldogsággal teli volt, hisz az unokatesóm megnősült! Remekül illenek egymáshoz, érezni a belső harmóniát, annak kisugárzását, ami által csak felerősödik a külső szépség-kép. Kedvesek, mosolygósak, kiegyensúlyozottak! Igazi nyerő páros! Remélem nagyon boldogok lesznek, és sok kis gyerkőccel boldogítják a famíliát. Ilyen az igazi szabadság! Kötöttséggel párosul, de észlelni nem lehet, hisz ha ketten egyek vagytok, az nem kín s teher, hanem egy édes szárnyalás, ami jobb esetben egy életen át tart! Ez a végtelen szabadság!

Ébresztő!

Szerda este 6 óra! Rápillantok az "amcsiból" kapott órámra, s látom hogy nem látok semmit! Szívroham, agyroham, s lerohan! Hogy vegyek bele elemet...de előtte még eszembe jut, hátha valamelyik kosaras stácnak vagy egy csörgettyűje...lényeg: hogy reggel 7-kor költsön! Mivel vizsgám van... S megesett hogy nekem olyan pechem van, hogy e telefonom hangszórója felmondta a szolgálatot. Messengerre fel, Srácoknak "BUZZ".... de mindegyik telefonnal ébred! Ez a mai világ! Senkinek sincs ébresztő órája! Rettenet! Na, szóval...lemegyek, biciklit elővesz, hisz előre látó vagyok (legalább most), hisz ki tudja meddig kell elmennem egy olyasfajta elemért... De aztán! Hogy itt minálunk, a kis standoknál mi-mindent nem lehet kapni..Kínai kütyüktől kezdve, halászáshoz szükséges dolgok, elektronikai cikkek (persze "secondhand"), s ruhadarabok sokszínű áradata tárul elénk a standok közötti séta közben. A lényeg, kérdezgettem közben erre-arra, hogy nincs-e amire nekem szükségem lenne, s végre valamelyiknél kaptam! Volna! Ha lett volna a "méretemben"...De végül vettem egyfajtát, ami a legjobban hasonlított hozzá, s tovább is álltam. De féltem, mert: Mi van akkor, ha nem jó az én órámba? Hát mit van, mit nincs tenni, bementem egy kínaiba, s szóltam az elárusítónak, hogy kérnék egy legolcsóbb ébresztő órát! 4 lejből meg is volt az elem, meg az óra is! Reggel kelhetek vizsgázni!
S szerencsémre sikerült a vizsgám is, ha már fel tudtam rá kelni...s ez a lényeg! :)

Elhagyatottan...

Telnek a napok, hetek, hónapok, s mindjárt vége a nyárnak...Most épp nézem a Terminál című filmet, s eszembe jut, hogy hány meg hány ember marad egyedül segítség nélkül az élete folyamán...lehet az épp egy idegen országban történik, vagy épp hazafele menet az orvostól...
Egy nénivel futottunk össze egy nap, hazafele sétálva...az egész úgy kezdődött, hogy elindultunk várost nézni, s nem tudtuk eldönteni, hogy gyalog, vagy kocsival menjünk...s végül gyalog vágtunk neki... Majd felfele vettük utunkat, fel a Fellegvárba...de nem a lépcsőkön, hanem a kocsi úton vánszorogtunk fel...előtte átgondoltam, hogy visszafordulhatnánk, s mehetnénk a lépcsőkön, de aztán rájöttem, hogy majd arra megyünk lefele... S hogy mindennek van ok-okozati összefüggése? Igen! Hisz ha kocsival megyünk, akkor nem tudunk a lépcsőn lemenni, s ha arra fele megyünk fel, akkor nem arra megyünk le, s akkor végül nem találkozunk azzal a nénivel, aki nem tudott volna hazamenni egyedül... Láttam, hogy szegény néni hogy támasztja magát, s hogy jajgat... Nem tudtam mi baja lehet, de nem lehetett elmenni mellette anélkül, hogy meg ne kérdezzem, hogy nem-e kell neki segítség, vagy hogy nem kér-e egy kis vizet legalább.... Mint utóbb megtudtuk, a néni cukros, s elesett az utcán...bottal volt igaz, de még ezzel együtt is nehézkesen járt, mind csuklott ki a térde... Szegényt úgy kellett felcipelni a hegyre... s nem engedte meg azt se, hogy az arra fele járó autósnak szóljak, hogy segítsen felvinni a hegyre...ez a néni büszkesége, és ennek nem szabad ellentmondani, hisz mint utóbb kiderült, neki csak ennyi maradt! Mi is a legjobb kifejezés rá? hisz a makacsság nem a legjobb, de nagyon hasonló...tartást mondanék rá, hisz tudta, hogy nem segítenének neki hogy feljusson a lakásáig... Milyen dolog ez? Nekem ez magas...Mi az, hogy nem segítünk a másik emberen? Hagyjuk elmenni magunk mellett, anélkül hogy segítenénk rajta? s anélkül hogy legalább megkérdeznénk hogy nincs-e szüksége valamire? Mindenképp úgy érzem, hogy a jó Isten mindig arra tereli az utam, ahol szüksége van rám...hogy segíthessek ott, ahol kell. Remélem mindig meglátom azt az utat, amire lépnem kell, s végig tudok menni rajta... Ez a kis kiruccanás hosszúra nyúlt, de megérte a fáradalmakat... Remélem nem volt terhére V.B.-nek, s nem okozott gondot ez a kis kitérő... Amúgy pedig örülök hogy sikerült eljönnie végre, s bejártuk még azokat a helyeket is, ahol még én sem jártam... :)
...azért belegondolva nem tudnám elképzelni, hogy a szüleimet ne segítsem öregkorukban, vagy hogy elhanyagoljam őket mikor pont rám lenne szükségük...
Remélem erre nem lesz példa, s hogy öregkorukban tudnak rám számítani, s hogy ott leszek mellettük, mikor szükségük lesz rám...

Lazulás 1000-L

Végre vége a hajtásnak, ki lehet fújni az elmúlt hetek fáradalmait, s levegőhöz is juthat az ember. Befejeződött a praktika időszakom, vége a vizsgaidőszaknak, egyszóval szabad ember vagyok. És milyen nehéz belegondolni, hogy még van egy fél szemeszterem és elteltek az egyetemi éveim...mehetek robbantgatni...ahogy azt annyian hiszik...:) De lehet hogy majd kikotyvasztok valami szilikátmagnezitfoszfátokat. S a világ egy újabb őrült zsenivel bővült! :p
Na de félre téve a kicsinyességeket, komoly erőfeszítésembe került minden reggel korán felkelni, 7-kor, hogy 9-re beérjek a "dolgozó"-ba. Városnézőbe mentem minden nap, mikor is elindultam, hisz egyik végmegállóból a másikba utaztam...ha eddig nem ismertem volna Kolozsvár eme részét, hát most ennek a kis szegletnek minden zugát kileshettem. Érdekes akkor lett volna, ha minden nap más-más busszal utazhattam volna, s másfele vitt volna, úgy legalább ingyen körutazásom nem csak egyoldalú lehetett volna! Ám de a gyárban eltöltött időm sem mondható idő pocsékolásnak, hiszen két hét alatt megtanultam csempét illetve padlócsempét gyártani, kezdve az alapanyagok beszerzésétől, egészen a kihordásukig. De ma lezárult az elmúlt két hét özöne, s vizsgával nyugtáztuk, hogy valamivel maradtunk is, azokon a csempéken kívül, amelyeket elhoztunk...
Ezt a két hetet csak kemény "edzéssel" lehetett kibírni, ami a mindennapos kosarazásból állt, s a vége fele még a strandra is eljutottunk Dóri csoporttársnőmmel, meg a férjével...legalább kikapcsolódtunk egy kicsit a nagy rohanás közepette. A legjobb viszont a hétvégi bográcsos volt, otthon, a családdal. Olyanok is voltak közöttünk a családtagokból, akik külföldön élnek, s nagyon ritkán tudnak hazalátogatni. Ezért nagy dilemmát okozott az az sms, amit Ottótól kaptam péntek este, mikor is másnapra szóló meghívásomat küldte el egy motoros találkozóra Nyírábrándra. De sajnálatos módon nem tudtam igent mondani, hiszen a család miatt mentem haza, s hogy is tegyem meg, hogy nem megyek el a kupaktanácsra?! De nagyon jól szórakoztunk, dőlt belőlünk a kacagás, a viccek áradatát zúdította ránk Csabi, és a jókedv sem hagyott el minket! A bibi csak ott kezdődött, mikor haza fele indultunk, hisz külön mentem a motorommal, s édesapáék pedig kocsival. Mivel ittak egy-egy sört, megbeszéltük hogy együtt megyünk egymás háta mögött, aránylag lassan,csak nem gondoltam volna, hogy gondot jelent a 120-as tempó, meg hogy villogó jelzéseket adván az előttem levőnek, s az hogy elengednek ezek után, megnehezíti édesapám szlalon tudását és követési stratégiáját. Hát jött is ezek után a hidegzuhany, ami kosarazás után jól is esik...bár az a csapból ered, és nem édesanyámból három órán keresztül. De nehezen túléltem...és azt is, hogy ismét magára hagytam a kis kawámat egy hétre.
Mivel mindennek vége, így kénytelen vagyok haza menni, s amíg az egyik felemnek ez örömet jelent, addig a másiknak könnyes búcsúzást. Nem fogok kijárni az elkövetkező hetekbe kosarazni, nem fogom látni a srácokat, azt, hogy hogy bénáznak, s ők sem fogják látni a "kosáresőimet". Nehéz dolog a mókuskerékből kiszabadulni, ha az ember már megszokta. Ezért is nehéz belegondolnom, hogy Kolozsváron sem lakom már sokáig. Nem tudom, hogy lesz, de nem tudom elképzelni egyelőre hogy hazaköltözzem. Megszoktam az itteni életet, itt vannak a barátaim....itt is....és teljesen más a légkör. Fiatalosabb, vidámabb, és nekem való! De ez még a jövő zenéje, s nem igazán tudok jól kottát olvasni! Egyelőre nézegethetem a praktika ideje alatt készült képeket, amik majd csak emlékek lesznek nemsokára! Egy kis ízelítő, hogy irigykedjetek! :)Itt nézegetjük, hogy hogy darálják össze az alapanyagokat. Nagy malmok őrölik, mi pedig ezek felépítéséből és működéséből vizsgázunk!


Itt bambulunk, hogy miként is olvad az üveg...
elég fura eljárásnak tűnik nekünk!





Mindenki úgy tesz, mintha érdekelné a dolog! Épp kiszedjük azokat a csempéket, amik próbákra várnak, egy egész éjszakai áztatás után. Érdekesebb volt kicsavarni azt a sok tartó csavart, mint bekenni tintával az összes cserepet...



Miután nekidőltem a présnek, hogy lefényképezzenek, az egész automatikus rendszer felborult, és eszeveszett sípolásba kezdett...ezért aztán rohantunk...szerencsére gyorsabban voltunk a személyzetnél, de a másnapi körutat már nem kellett megtegyük, mert már nem engedtek vissza! :D

Természetesen a fényképek titokba készültek, így semmi féle szerzői jog nem védi őket! :D

la vie en rose...

A szesszió végeztével az ember mi mindent ki nem talál?! Utolsó vizsgám előtt, gondoltam rendet rakok a szobámban, hogy tisztaság legyen, és pormentesítsek mindent, na meg a régi kacatokat, főleg amik a vizsgákra emlékeztetnek, dobjam ki. Neki is láttam rendes diák lévén, s miután minden a szemétre került, amire már nem lehet szükségem a jövőben, nekiláttam a számítógép tisztításának. Mivel a legpiszkosabb része a billentyűzet, nekiálltam szétszedni! Kis idő elteltével beláttam, hogy nem volt a legjobb ötletem, minthogy minekután kiszedtem minden kis csavart belőle, szétesett az egész...minden kis műanyag bigyó-dugó, ami miatt működik a billentyűzet, kiesett, és háromszor annyi időbe telt, hogy vissza pakoljam őket, mint amennyi idő alatt szétszedtem az egészet. De legalább tudom hogy néz ki a billentyűzet belülről, s azt is tudom, hogy többet nem fogom szétszedni...elég csak kívülről letakarítani, nem kell mindenbe beleüssem az orrom. Még fájni fog! :)
Miközben takarítgattam eszembe jutott a tavalyi nyár...milyen jól is telt...Nagyon kíváncsi leszek az idei hogy alakul. Szeretnénk eljutni a motoros társasággal a gyergyói találkozóra, hamár a Kézdivásárhelyen megszervezettre nem tudok elmenni a praktikám miatt, ami megint eltart egy hónapig, és suttba vágja a júliusra kigondolt terveimet. Így aztán marad az augusztusi hónap a tervek összesűrített változatának megvalósítására. Szeptemberben pedig ismételten az egyetem kapja a főszerepet, mivel van olyan tanárnőm, aki annyira szereti hogy vizsgáztathat, hogy mindenkit önfeledten visszahív e kihagyhatatlan eseményre! Viszont a szeptember végét még valamilyen kirándulással meglehet fűszerezni, és még az októberből is le lehet csípni egy pindurkát. Egyszóval vár rám a nyár! És remélem találkozok olyan emberkékkel is, akikkel csak nyáron lehetséges, és olyanokkal is, akikkel nyáron nehezen lehetne találkozni, de remélhetően szakítanak rám pár napot a forgalmas mindennapjaikban.

Basketball Spirit

Új sportág van születőben! Az eddigi ismereteim alapján és pár jóbarát segítségével már-már megalapítottuk a röp-kosár-labdát, de ahogy elnézem a mostanság igencsak gyakori időjárást, inkább a vízi-kosár-labda mellé teszem le a voksomat. Nem első alkalom, hogy tanulás helyett inkább a szabadban tölteném az időmet, de ez még csak hagyján, mivel az utóbbi időben még a jó Isten is kegyeibe fogadott és minden egyes alkalommal az áldását adja a játékomra...Ma is, amikor már készen állok, hogy itt hagyjam a tanulandót, amiből amúgy holnap vizsgázom, és már át is öltöztem a kosár felszerelésembe s a biciklim is elővettem, abban a szent minutumban elered az eső. De én nem félek ám holmi kis csöpörgő cseppektől, s azért is elgurigáztam a pályáig. Ahogy letettem a kétkerekűm, s a kabátom, uccu neki, zuhogott! De ilyenkor már nem lehet eljönni, mert azok a kis fura, láthatatlan palánk-démonok nem eresztenek, fogva tartanak erős dipólus kötésükkel! Hát ott ragadva dobigáltam addig, amíg meg nem láttam a sokak által csodának mondott jelenséget! Szivárvány jelent meg a Szamos vizén, s mint az nálunk már jól ismert, most is kialakult egy másodlagos szivárvány is! Már csak ezért érdemes volt bőrig áznom, s még a haza fele való séta az esőben is olyan jól esett! De a szivárvány eltűnt, a felhők tova szálltak, s ismét kisütött a nap, s nekem még mindig itt van a holnapi vizsga-anyag. Úgyhogy nincs mit tenni, tanulni kell, amíg el nem fogynak a megtanulásra váró szavakból felépített néhezkes hangzású mondatok. Hátha túlélem! :)

Egy kis plussz az előzőhöz...

Álmodj amit csak akarsz,
menj ahova csak szeretnél,
légy az, aki csak szeretnél,
mert csak egy életed van
és csak egy lehetőséged arra,
hogy ezeket a dolgokat megtedd!

Nagyon szép emlékek fűznek a Szent-Anna tóhoz, szerettem ott sétálni, ott lenni, s szeretni!

Elmondom majd...

"Isten az úton fogja a kezem,
Ragyog a napfény szeret a szívem.
Isten az úton fogja a kezem,
Ragyog a napfény ha itt vagy velem.

A siker útja a vágyak útja,
Nem vagyok semmi csak ha akarta,
Épp ha csak úgy volt fennséges kedve,
Akkor volt minden kikerekedve.

Ne gondold kedves ne gondold rólam,
Hogy ami voltam magamnak voltam,
Teérted lettem világcsavargó.
Dallá változik minden igaz szó.

Ha elindulsz az úton majd hazatalálsz,
Lehet hogy ott lesz az is akire vársz!"

Mennyire lehet mélyre kerülni lelkileg, érzelmi és pszihó szinten? Ha még kicsit ereszkedem a leejtőn, akkor megmondom a választ! Mostmár alig várom a „hegymászást”, az izgalmakat, mert silány életem már magában is kezd elszomorítani. Valamikor akkor kezdődhetett, amikor rájöttem, hogy kampányidőszakra nem tudok haza menni, mivel bepakoltak pár vizsgát. Szomorúan kellett tudomásul vennem, főleg, hogy úgy örültem a felkérésnek! Na de nincs mit tenni, hisz az egyetem egy életre szól, s nem tudok minden alkalomra kibúvót találni a legkedveltebb tanárnőmnél...amúgy is szívbéli barátnők leszünk lassan…bár meglehet, hogy az kicsit odébb lesz…:)

Szóval kampány helyett, maradtak a vizsgák: kristály- és kőzettan vizsga, laborvizsgák, projektek…minden egymásra sűrítve. Aztán csak haza szabadultam a választásokra, s szomorúan vettem tudomásul, hogy nem nyertünk. Nagyon bántott, mert valamennyire én is hibásnak éreztem magam a vereség miatt. Persze rögtön utána, hétfőn, már kora reggel vissza kellett volna érnem Kolozsvárra, ami kizárt dolog, mert még nincs magánrepülőgépem, motorral meg nem mehetek, mert ilyenkor még az időjárás is ellenem szegődik. Egyszóval marad a kocsi, vagy a vonat. Szerencsére akadt megint valaki, aki elhozzon hétfőn, s hála neki, nekiülhettem befejezni a szeretett tanárnőmnek leadásra váró projektemet. Persze csak azért érhetett rá később leadni mint hétfő, mert a kis kedvenckéje, nem tudta volna befejezni, ezért elhalasztotta péntekig! Csütörtökön, a vizsgám után, színesen kinyomtatva, rajzokkal ékesítve, beköttetve tettem le az asztalára, készen! Kiderült, hogy Marius csak hétfőn vitte, szóval még így sem késtem! Bár meglehet, az enyém így sem lesz elég jó neki…már csak a Brigitta, magyar név miatt sem… A lényeg, hogy kész van, s most nekiűlhetek bevágni az anyagot hétfőre, illetve keddre, mivel mind a két nap vele fogok vizsgázni. Megnyerő érzés, csak épp nem lelkesedem tulságosan miatta. És még kitudja, hányszor fog minket visszahívni vizsgázni valami aprócska hiba miatt, amit ejtünk a felelés közben. Szokása, hogy ha valamit nem a kedve szerint csinálunk, vagy mondunk, visszahív egy másik alkalommal felelni. Ez megtörténik 4-szer, 5-ször kb. amíg nem tökéletes a felelés! Az idegeim 100%-ék hogy elfogynak, márcsak miatta is, a szesszió végére és még a praktika akkor még hol lesz?!

Az időjárás sem jár igazán a kedvemben az utóbbi hetekben. Hiábavaló minden buzgóságom, amivel kitakarítottam valamelyik nap a teraszt, tanulás undortól szenvedve, hisz nem tudok kint tanulva napozni, mert akárhányszor is elhatározom magam, hogy kiűlök a napra, azon nyomban elbújik valamelyik fránya felhő mögé, s még a jégeső is nekikezd, s mint Noé idejében, víz borítá el a Földet. Jöhetne már a bárka, hogy kimentsen ebből a rám zuduló viharos időszakból.

Mivel minden nap kimegyek kosarazni, nem lehetett volna ez ma sem másképp. Még a borús idő sem riaszthat vissza, bár ezt már párszor megbántam. Ma is, pedig élvezetes volt zuhogó esőben „kosáresőt” dobigálni! Az már viszont egyáltalán nem volt annyira felemelő érzés, mikor hazaérvén még az alsómból is csavarhattam a vizet. A forró fürdő után, csak remélhetem, hogy nem lesz komolyabb következménye a vizespólósjátéknak. Valamelyik nap könnyebben megúsztuk, amikor B.B.-vel kimentünk dobigálni. Annyit kért, hogy ne fújjon a szél, ne essen, és legyen egy palánk, ahol csak mi vagyunk, hogy ne lássa más, ahogy bénáskodunk. (A többes számot nem értettem, nem tudom kire érthette...) Szóval épp hogy kiérek a pályára, elkezd csöpörögni, a szél már nem igazán fújt, de üres palánk, az nem volt! Sebaj, hát játszodtunk a többiekkel…bénáskodtunk! :) Eltelt, elállt az eső, hazament, én tovább játszottam. De ennyi. S azt hiszem tényleg.

Borús idő, eső, jég, szél, vihar. Ez mind jellemezheti érzéseimet is, a jelenlegi lelkivilágomat. Kicsit zavaros, kavargó, dúlt, s egyben pezsdítő. Nem hagy nyugodni a tudat, hogy másképp kell valamit tennem. Másképp, mást, máshol, s mással. Elegem volt mindenből, s közben semmit sem változtatnék. Még azt sem, hogy a másik, nagyobb szobába költözzem, hisz annyira megszoktam már kicsiny kuckómat, hogy nem lenne szívem elhagyni…annyi emlék, annyi kacat, amit nehéz lenne átcipelni, na meg a kényelmes ágyam, a kis besüppedéssel középen...már hiányozna, ha nem lenne ott, s talán aludni sem tudnék másikban! Még haza is nehezen fogok tudni költözni, hisz az eltelt idő bennem él, s megszerettem ezt az egész függetlenesdiséget. Nehéz, ha bele kell gondolnom, hogy nemsokára mindennek vége. Azaz nem is, csak valami új, valami más kezdődik. S nem tudom felfogni, hogy milyen felelősség zúdul majd a nyakamba, hogy mikkel fogok foglalkozni, s mi mindent kell majd jól végeznem, ami miatt még nem szidnak le. De amennyi időm még van, azt kihasználom, s igyekszem minden apró percet jól kihasználni, amennyire csak lehet, hisz ez lenne a lényeg, vagy nem? De addig is marad a kedvenc tanárnőm, a diploma munkám jövőre, a napi kosarazás, a nagyon várt motoros túrák, amiket remélem idén valóra váltok, s a barátok. Ez a legfontosabb! Hisz a barátok nélkül mit sem ér az egész!

De addig is kívánom hogy süssön a nap, úgy az égen, mint mindannyiunk szívében! :)

Hit, remény, magyarság!

Ismét eljöttek a választások, vele együtt a hajrá! Kivételesen "felső utasításra" kerültem Váradra, s nem az ottani emberek gondoltak rám. Ez nagyon meglepett, és ennek megfelelően, el is vállaltam. Igen ám, csak nem gondoltam végig, hogy épp vizsgaidőszak következik, és ebből még zsúfolódás lesz a határidőnaplómban. Eddig is rendszeresen részt vettem az RMDSZ tevékenységeiben, mint például: országjáró kampány körúton vettem részt,fát ültettünk, fórumokat szerveztünk, "nyuszi ül a parkban" nevű programmal gyermekeket vidítottunk, árvaházba vittünk kis csomagot a szeretetünkkel fűszerezve, március 15.-ét ünnepeltünk, és még sorolhatnám a jobbnál jobban sikerült eseményeket! Tehát, ismét itt a "kampány-láz", és nem csak! Hiszen Váradnak olyan polgármesterre lenne szüksége, aki nem csak a románok nyelvét beszéli, de az emberekét is, nem csak a problémákat nézi, de tesz is azok megoldásáról, és nem az az egyetlen célja, hogy saját malmára (pártjára) hajtsa a vizet! Mert mi folyik Váradon a Kőrösön kívül, rossz elmondani is...a fejetlenségen kívül és a rossz szervezések mellett, magyar ellenesség is, amit itt, Kolozsváron, Funar leváltásával reméltük, hogy vissza nyomunk. De ez nem lehetséges olyan emberekkel, akik mai napig vallják "hitvallásukat", azt, hogy "magyar embernek nincs mit keresni magas pozícióban". Ez nem kellene már téma legyen, hanem ha arról van szó, EGYÜTT, kéz a kézben tenni a városért, azért, hogy ténylegesen Európai várossá, és ezáltal Európai országgá tudjunk együtt fejlődni.És a hangsúly ténylegesen az EGYÜTTÖN van! Nem az lenne a cél, hogy Románia és Erdély külön utakon járjon, hanem legelőször is a megerősödést kéne megszervezni. Persze mindemellett, a magyaroknak nem széthúzniuk kellene, hanem együtt megmutatni, hogy mire vagyunk képesek, így is, kicsit elnyomva! Mert ha kevesen is, de mi ismerjük egymást, s könnyebben be lehet venni az olyan ellentábort, ahol sokan vannak, és még egymással sincsenek tisztában s nem ismerik egymást és főleg nem ismerik el egymást!
A lényeg mindemellett csak annyi, hogy az összetartás lenne a legfontosabb, hogy magyar nevet kapjon a váradi sportcsarnok, hogy tudjunk, s MERJÜNK magyarul beszélni az utcáinkon, s megvallani hitünk!Én ott leszek...otthon leszek...s remélem a ti segítségetekkel ezt mind meglehet valósítani! Én bízom benne! :)

Az ember a leggyengébb láncszem!

Az ember a természet egyik csodája,
Hitte, hogy ura ő az egész világnak.
Legyőzte a mélységet és magasságot,
Mindenre kereste, kutatta az orvosságot.

Megfejtette a múltat, álmodta a jövőt,
Megfékezte, túlszárnyalta a rohanó időt.
Csodákat épített, majd porrá zúzta azt,
Lombikba varázsolt életet és tavaszt.

Tette mindezt gőgből, tudásvágyból,
Nem rutinból, s nem megszokásból.
Terjedt a tudás emberről emberre,
Került hasznos és gonosz kezekbe.

Örök körforgásban épített és rombolt,
Elméjében vad, ősi erő tombolt.
Legyőzött mindent, ami útjába került,
De a szív hatalmán sosem kerekedett felül.

Milyenek vagyunk szociális téren? Miért nem bírunk megjegyezni pár nevet, ha épp új emberekkel ismerkedünk meg? És miért szelektív a memóriánk, hogy csak a fiúk nevét vagyunk képesek megjegyezni? Vagy ne általánosítsak? Jah! Ez csak nálam fordul elő...igen, hát, az is meglehet. Szóval, találkozol pár új emberrel, bemutatkoztok...majd pár perc múlva örülsz, hogy a kezdő betűt eltalálod...majd zavarban vagy a következő megszólításnál is, mivel akkorra ismételten eltűnik a neve a félhomályban...
De mi van akkor, ha a kosárpályán csak pasik vannak? Ez sem könnyű feladat, bevallom töredelmesen, hisz főleg románok... és ez most nem diszkriminatív megjegyzés, csak olyan neveket képesek kitalálni egyesek, hogy ember legyen a talpán, aki azokat meg is tudja jegyezni... A lényeg, hogy ha fiú, ha lány az illető, én akkor is képtelen vagyok megjegyezni a neveket első hallásra... tényleg kevés az a 10%-nyi teljesítménye az agynak, amit állítólag kapacitálunk...
A másik dolog pegid, hogy miért próbálunk meg mindig megfelelni? Mindig igyekszünk másnak a kedvében járni, s mindig próbáljuk úgy intézni a dolgokat, hogy az a másik embernek imponáljon... Legyen az szülő, vagy épp barát, az ember mindig jópofa, ügyes, mindenben "kétkanál" akar lenni.... Nem! Nem is! Csak egyesek váltják ki ezt a tulajdonságot. Ténylegesen nagyon fontos kell legyen az az illető, aki miatt akármit bevállalnál, s mindig mindenben a kedvére tennél. De ezt a másik fél vajon miért nem képes észre venni? Lehet neki nem oly szembe tűnő a cselekedeted. Kár az egészért! De még akkor sem hagyod annyiban! Nem! Nem szabad feladni, hátha észre veszi... Remélni mindig szabad, s mindig kell.... Hátha!
S hogy milyen az ember, ha kihal belőle a szeretet? Bemutatja a rövid film. Érdekes, hogy milyenné tudunk válni... mi, emberek...

Igazi egyetemi élet...az egyetemen!

A tanárok elgondolásai valahogy sosem egyeznek meg a diákéval...elengednek húsvétkor (a magyar húsvétkor!), de valahogy mégis bekerülsz hiányzóként a naptárba...Aztán pedig csak annyit mondd, amikor is közlöm, hogy nem tudtam jönni utolsó héten, mivel nagyapám meghalt, hogy "Őszinte részvétem, de többet nem hiányozhatsz, mert már kétszer megvolt!". És ilyenkor az sem érdekli a tanárt ha épp a fogadat műtik. Igazolás?! Az mehet a kukába, ha épp az egyetemre szántad...
Igaz, hogy 8 helyett 9-re járok kurzusra, de járok...nem mint más...de valahogy így is egész 12-ig te leszel a középpontban, vissza-vissza emlegetve, hogy a "somnoroşii" ("álmosak" tükörfordításban, hogy ne mondjak lustát) csak 9-re jöttek. És mikor megkérdem a licensz vizsgával kapcsolatban, még válaszolni sem hajlandó, úgy tesz mintha nem értené...mintha tényleg ennyire nem tudnám magam kifejezni románul...később mint megtudtam, elvárta volna, hogy négyszemközt beszéljek vele...de vajon minek? Elárulja mennyivel kéne lefizessem? Vagy szégyenli a többi diák előtt? Vagy csak nem akarja hogy tudják? Nem tudom, csak azt, hogy egy diák után rengeteg pénzt kapnak a kedves tanárnők...Szóval próbált mindvégig kitérni eme rettenetes kérdés alól....a végén pedig azért se mentem oda hozzá.
Majd ha lesz hozzá idegem.
Van egy csoporttársnőm, aki megszállott fényképész...a telefonjával állandóan kattogtat...megleltem pár képet, s gondoltam mutogatom... :D


A kép azt ábrázolja, hogy milyen unalmas is az üveg technológiája...

...bár lehet hogy csak tanár függő?

Ilyen amikor egy jó munkásember dolgozik!

S amikor csak figyeli! - Ez nehezebb!

Van hogy robban! Igaz, csak néha! S az is csak akarattal!

Amikor a mindig késő tanárnőnket várjuk...ugyan csak Ő!

Ilyeneket is tanulunk!

És van, hogy praktika után mi is elfáradunk a hajnali kelésben! Nem vagyunk mi hozzá szokva a munkába járáshoz!

Végül pedig! Reméljük, hogy tényleg jók leszünk! :D

Én vagyok hülye, vagy a tükör görbe?

Reggel a telefonom ébreszt, csak épp nem a megszokott hangon...gyorsan felveszem, reflexből ment, nem úgy mint a beszéd ily korai órában... A csoporttársam hívott, hogy 10-re a kerámia gyárban kell lennünk és hogy ne késsek! Jó vicc, gondoltam, miközben kecmergek kifele az ágyból, s megszólal az ébresztőm is. Akkor döbbentem rá, hogy nincs is olyan korán, s hogy csipkednem kell magam...Nagy nehezen készen is lettem, s a 20-as buszt próbáltam elérni, 18-as indulással...ami csak annyit tesz, hogy a busz egész után 20 perccel indul a megállóból, én viszont egész után 18 perccel indultam a házból. És hiába rohantam, a busz akkor fordult ki a megállóból. Természetesen hiába is intettem le, nem állt meg... viszont engem nem akármiből faragtak, és nem adom fel egykönnyem, ezért aztán átrohantam a másik sarokra, hátha ott szerencsém lesz. Ha pedig nem, akkor megyek gyalog... De ahogy várakozok a szabad átjárásra, nyílik a busz ajtaja. Felengedett! Persze én rendesen, hangosan megköszöntem, ő meg azért elmorogta, hogy nézzem máskor az órarendet!...de ekkor kit érdekelt már, hogy mit mondd? Örültem, hogy nem fogok elkésni, és csak mosolyogtam! A tanulság pedig, hogy soha ne add fel!
Hazafele, kigondoltam mit is főzök a hétre...már mindent megvettem pénteken, csak mivel egész hétvégén születésnapokra voltam hivatalos, nem kellett főznöm...Szóval minden adott...majdnem. Csakhogy belépvén a konyhába, rádöbbenek a rideg valóságra, hogy én itt biza nem tudok főzni! Lehet csak én vagyok túl finnyás, de koszos konyhában nekem nem megy! Ezért aztán nekifogtam! Először is a kamrát tettem rendbe, mivel tele volt minden féle vacakkal, régi zöldséggel, és nem utolsó sorban: szeméttel... és még csodálkozunk hogy jönnek a csótányok! Na de én nem hagytam nekik helyet az éléskamrában, és jól befújtam nekik! Utána kisepregettem, mert hát utoljára takarítva még a porszívó-korszakban volt, amikor még könnyen ment minden, s nem kellett a kis koszokat felszedegetni! A szemetesről meg nem is beszélve...egyik helyről a másikra rukapáljuk, mert hát hozzányúlni?! Az is akkor volt kimosva, mikor tavaly tavasszal nagytakarítottam...na de mondom, lehet velem van a baj, hogy igényes vagyok... lehet csak én szeretem, ha a csurgató nem nyálkás, ha nincs szemét a szemetes MELLETT, és nem púposodik addig, míg ki nem hull belőle ami a legtetejére lett még rápaszírozva....vagy ha a kosz nem lepi el a konyhát és az előteret...lehet, hogy csak VELEM van gond! Na, de miután mindent elintéztem, nekiláthattam az ebéd elkészítésének, és megebédelhettem. Nagy megnyugvásomra, tisztaságban! Most pedig vár rám egy kiadós bicajozás, hogy jobban érezzem magam ebéd után... Persze biztos nekem is vannak rossz tulajdonságaim, vagy lehet az ilyen kis apróságok csak az én szememet szúrják, pedig nem vagyok nagy rendmániás. Ha meglehet tenni pár perc alatt, akkor miért ne? Jah, lehet a gyűrű zavaró az ujjokon! Na sebaj, vár rám a biciklim!
Mindenkire süssön a nap és szép délutánt! :)

Élményeim foszlányai és árnyoldalai...

"In vain have I struggled. It will not do. My feelings will not be repressed. You must allow me to tell you how ardently I admire and love you."

The kedvenc:
Mi a büszkeség, s mi a gőg? Az ember addig, s úgy titkolja saját érzéseit, ameddig csak tudja, de vajon van-e értelme, eme emberi butaságnak? Előítéletet hozni könnyelműség, és elismerni a tévedést már közel sem oly egyszerű.

Kedvenc filmem nem lehet más, mint a Büszkeség és balítélet , igaz csak a sorozat változata, hiszen hiába is néztem a filmet, nem tudott annyira átjárni és megfogni, mint a Mr. Darcy-t játszó Colin. Tagadhatatlan tény, hogy egyedüli színész, akinek megnézném összes filmjét, az Colin Andrew Firth ,akit a legtöbben Darcy-nak ismerhetnek. Egyedi stílusa az első percben levett a lábáról. Kicsit zárkózott természete és kellemes modora minden filmjében végig kíséri. Nem lehet az életben sem más, hisz teljesen eltér mindenféle színésztől.

Azok az idők...nagyon irigylem őseimet, akik abban a korban élhettek. Sem rohanó világ, sem zűrös életforma. Teljesen más világ...más érzésvilág. Ha akkor éltem volna, biztos nagyon boldogan teltek volna napjaim, s milyen jó is lett volna ha egy Mr. Darcy kérte volna meg a kezem... (huhha…teljesen átmentem nyálasba…:) ), bár szívem nyíltságát visszafogottabban kellett volna kezeljem mindenesetre...

Hogy másról beszéljek, mielőtt még elolvadnék a gondolataimtól, először is elnézést kérnék minden ismerősömtől és szeretteimtől, akiknél nem jelentkeztem egy ideje, és akik hiányolták sokszor értéktelen írásaim. Nagyjából egy hónapja történt velem életem egyik leggyönyörűségesebb élménye amit eddig átélhettem. Némi bizsergés vette át a hatalmat rajtam, amikor először szorulhatott össze a gyomrom eme érzés kapcsán. A mámor hatalmában, és egyben az izgalomtól, teljesen el voltam szállva, szó szerint... hisz életemben először repültem! Nagyon élveztem, főleg amikor visszafele jövet zivatarban rázkódott a gép. A földre szállás kissé nehézkesen történt, de a fellegek feletti élmény semmihez sem fogható. Az a tudat, hogy km-ekre vagyok a Földtől
, s hogy ott járhatok, ahol pár éve még ember gondolni sem merte volna....hát....bár sok embernek ez már mindennapos élmény, de számomra megmarad annak a kis lépésnek, ami hatalmas előrelépést jelent. Még pilótának is elképzeltem magam megannyiszor...ha már motorozok, mit nekem egy pilóta engedély? :) Szóval a repülésem Brüsszel megismeréséhez segédkezett, és új ismeretek szerzésére...hogy az új barátságokról ne is szóljak...Hiszen mindig a legjobb pillanatai egy ember életének, szerintem, amikor is új barátokra tesz szert! Ez most sem történhetett másképp szerencsére. Remek emberek társaságát tudhattam magaménak, és barátságuk remélem megmarad irányomban...(Most olvasom csak vissza, hogy miket írtam, s hogy milyen a hangvételem...hát, látszik, hogy a film mély nyomokat hagyott bennem... remélem azért még végig olvassátok... :)).... Szóval megismerhettem a város szépségeit, utcáin a házak egyedi stílusjegyeivel. Egyik blogban ezt olvashattam, s teljesen egyet értettem vele, bár csak három napot tölthettem Európa egyik legjelentősebb központi városában: "Brüsszel hangulatát nem olyan egyszerű megfogni. Könnyű lesajnálóan rámondani, hogy kicsi, provinciális és kaotikus. Hogy az benne a legjobb, hogy számos izgalmas metropolisz közel van (Párizs, London, Amszterdam). Múltkoriban el is szégyelltem magam, amikor valaki egy társaságban kifakadt, és vehemensen a védelmére kelt. Meg kellett állapítanom, hogy valójában mennyire egyetértek azzal, hogy Brüsszel nem kínálja tálcán magát, mint egy Párizs, hanem hozzá venni kell a fáradságot, és az időt, hogy az ember felfedezze, és ráérezzen. Különösen nehéz az itt élő külföldiek kozmopolita, eurokrata látásmódján túli, igazi, belga életmódba bepillantani. Az eklektikus városképet jómód, kényelem, burzsoázia, némi szürrealizmus és dekadencia tölti meg, amibe nem egyszerű belecsöppeni, mert leginkább csöndben, a kulisszák és zárt ajtók mögött történik."

Hazaérkezésem után visszacsöppentem a régi kerékvágásba, ami nem tarthatott sokáig, hiszen hivatalos lettem a fogorvosomhoz nem sokkal ezután. Nem igazán örültem neki, hiszen nagyjából egy éve halogatom a látogatást, aminek a következménye utol is ért. Az operáció hosszabb és fájdalmasabb volt, mint ami lehetett volna tavaly nyáron, és ezt csak magamnak köszönhetem, és a butaságomnak, hogy nem vettem elejét a dolgoknak. Kemény tanulság volt számomra, és ezentúl, legyen bármi egészséggel kapcsolatos ügy nem fogom halogatni, hisz nem múlik el magától...itt nem igaz az az ál kapaszkodó, hogy az idő mindent megold. Téves meglátás, most már én is belátom. Legszörnyebb időszakomban is az volt a legelviselhetetlenebb, hogy nem tudtam nevetni...a beszédről nem is szólva.... De a mosoly... Szerencsére elmúlt, bár még most is érzem „utóízét”, de bizakodom, hogy rövid időn belül, csak egy rossz emlék marad.

Viszont örömmel figyeltem minden fájdalmamat félre téve, hogy közeli ismerőseim, barátaim féltőn érdeklődtek mindvégig, s mellettem álltak akkor is, ha kilóméterek sokasága húzódott közöttünk.

Nagyjából ennyi lenne mozgalmas életem érdekesebb mozzanataiból...egy Madách idézettel búcsúzom:

De a mosoly urának ajkain,
Az önhitt gőg, a gúnyos megvetés,
Mely szolgájára nem csak láncot ver,
De homlokára bélyeget is vés.

Harc az élettel...

"Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sűlyedésből,
S a szellemharcok tiszta súgaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfimunka volt!"

Az ember mindig harcol valamivel. Harcol szüleivel, barátaival, ellenségeivel, tanáraival, a természettel, és önmagával is...mindennel. Mire jó ez? Önsanyargatás...energiapazarlás...vagy valamiféle kihívás?
Ma egy nehéz nap elé nézhettem, mikor felébredtem. Vizsgám volt hőn szeretett tanárnőmmel. Nem szívleljük egymást...ő azért mert magyar vagyok, én azért, mert magyar vagyok, s ezt nem hajlandó kellő képp elviselni. Igen! Még nincs vége a harcnak...még harcolni kell azért, hogy elfogadjanak és valóban tudásunk alapján sikerüljön megmérettetnünk, s ne azért húzzon meg a vizsgán, amiért nem kellene. Ebből még nem nőttünk ki, s ezért még harcolnunk kell!
Amikor megtudtam, hogy megint így jártam, mert már a negyedik alkalom volt, hogy elmentem erre a vizsgára (többször is lehet próbálkozni nála, de reménytelen akárhogyis), elfogott a harag, a düh, és legszívesebben sírással tudtam volna kifejezni kavargó indulataim, a bennem felgyülemlett energiát. Vagy felpofozni...az talán egyszerübb lett volna...de ehelyett erőt vettem magamon, és a kérdésére, hogy megyek-e kedden újra megpróbálni, azt mondtam, hogy NEM! nem? dehát hogy merészelek ÉN ilyet mondani? Rámförmed, hogy legalább megpróbálhatnám! Vajon miért? Hogy újból a nevetség tárgyává tegyen? Hogy ismét másfélórás előadást tartsak neki, különböző őrült kérdéseire válaszolván? Hát inkább nem! Még ha nem is lenne más dolgom jövő héten, akkor sem jönnék. Inkább jövőre kifizetem a vizsgám, hátha csak erre pályázik...


Kijövet a teremből még annyira volt erőm, hogy hangosan elköszönjek, majd miután kiléptem rámtört a sírás. Berohantam a mosdóba összeszedni magam, megmosakodni...de már nem csodálkoztam magamon, hisz mikor nagyon fáradt vagyok, és az idegeimen is táncoltak nemkeveset, felmegy bennem a pumpa...és nehéz normálisan levezetni...ezért is gondoltam hogy inkább hazasétálok. Az út hazáig nagyjából 40 percnyi gyors-séta...de sokszor megteszem, amikor csak tehetem...jobb mint a buszozás, megnyugtat... Most is jól jött a levegő... Amellett, hogy az erős széllel kellett szembeszegüljek. Őrület, hogy milyen ereje lehet egy szélnek... Szóval az egyetemről kiérve a viharral is fel kellett vennem a harcot...de ez a legkevesebb!
Manapság egyre több ismerősöm válik. Sokszor furcsállom, hisz olyan házasságok bomlanak fel, amik egyszerűen csodálni valóaknak tűntek egy kívülállónak. Vagy lehet pont ezért válnak? Mert az egész csak egy színjáték? Vagy már egyszerűen nem képesek, vagy nem akarnak harcolni egymásért, a másik szeretetéért? Mi romlik el annyi házasságban? Vagy csak az én képzeletemben él a nagyapáink házassága, ami oly csodás volt még az utolsó perceiben is? Amikor is nagyapám nagyanyámat "édes szép szerelmemnek hívta" halálos ágyán? Igen, szerintem a végsőkig szeretnünk kell egymást, ha már úgy döntöttünk, hogy egymás oldalán akarunk élni, lélegezni, s végül együtt megöregedni. Mert ha már megleltük a másik felünk, miért engednénk el? Már ha jól választottunk...de ezt nem lehet tudni, mert nem azt ismerjük meg sokszor, aki igazán hozzánk tartozik... De ezt senki nem tudhatja...s hamár valaki mellett dönt az ember, annak gyermekei vannak, nem az a normális ha harcol érte? Vagy jobb elengedni, és új lappal indítani? Egyáltalán lehet tiszta lapokkal játszani ezek után? Olyan kérdések ezek amikkel el lehetne játszadozni napestig, de erről mindenki saját bevallása szerint dönt, s ítél...már aki ítélkezik...Hisz nem elítélendő, csak elgondolkoztató...
Mindenesetre én szeretnék hinni a szép mesékben...várni a lovagom, s remélni, hogy ha egyszer mikor férjhez megyek, az valóban HOLTODIGLAN-HOLTOMIGLAN legyen! :)

Életem reménytelenségei...

"Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád." (Márai Sándor: Füveskönyv)

...és hogy megjavítsa a géped...:D Hát igen...ismét kitoltam magammal, mivel a számítógépem ismét beadta a kulcsot...lassan meg kéne már találnom a számítógépek világába vezető ösvényt, mert ez így nem működhet sokáig...Meg kell tanulnom nem kitörölni dolgokat arról a meghajtóról ahol a programok vannak és formatálni a gépet sem ártana tudnom...Ezekkel az ismeretekkel lehetne élni...nélkülük nehezebb, mivel így nagy valószínűséggel kevesebb ideig működik a bioritmusom normálisan...engem a gép tart életben...

Egyszóval nehéz napokat élek át, még a vizsgaidőszak sem telik...azaz nagyon lassan vonszolja magát. Nem akaródzik neki az idővel együttműködni. Addig is, míg jön T. megjavítani a gépem, a szomszádban ücsörgök...már ha nincsenek épp itthon a lányok, s nem "zavarkászom" meg őket...vagy kénytelen kelletlen leszek tanulni. És még filmet sem lehet nézni közben...mi lesz így velem? Édesanya azt mondta ma, hogy örüljek hogy van ennyi jóbarátom, aki, ha szólok, egyből a segítségemre rohan...Örülök is nagyon! Talán a gép is tudatalatt romlott el... :p természetesen nem szándékosan szenvedek, de ki tudja ki rendelte/rendezte ezt így... Remélve a legjobbakat, megyek még szétnézek a neten, ameddig szabad a gép, s kiélvezem a mai adag internetfüggőségem perceit. A jelek már láthatóak rajtam azért...meg persze a telefonom centjei is jócskán megfogytkoztak...mivel ha nincs ló, ló a szamár is alapon, ott messengerezem...Az emberfia mi mindent ki nem talál? Lehet, holnap már ott írom a következő blogbejegyzésem..:) Addig is mindenkinek kellemes pihenést, nekem meg szorítsatok, hogy túléljem gép nélkül... KÖSZI! :D

Gondolat foszlányok

A balszerencse oltárán nagyjából egész lényem föláldozám. Ezért már vártam a kötetlen szabadságom...ami még nem jött el, hisz rengeteg dolog vár még befejezésre. És mindig adódik hozzá valami új, vagy történik valami váratlan, s az előre megírt terv romjaiba dől. Valahogy mindig így alakul...valamit eltervez az ember, s a sors, vagy valami magasabb erővel bíró, más mederbe tereli az egészet.

Volt nagyjából egy hetem, hogy túl tegyem magam az egész „szerencsétlen” sorozaton, de valahogy úgy érzem, hogy nem sikerült még lezárnom...még mindig kegyetlen játékát űzi velem az élet. Vagy ez már egy új játszma? Vagy csak egy még régebbi folytatása? De semmiképp nem ugyanaz. Vagy lehet manapság túl sok Sex and the city-t nézek. Abba kéne hagyjam, mert csak rosszabb lesz. Igaz, sok érdekeset hall ott az ember, sok igazság lapul „sorai” közt...mint például, hogy el kell engedni a múltat, hogy azzá válj, akivé leszel. Van benne valami, hisz a múlttal mindenki megvívja saját csatáját. Én is...

Örülök is, meg nem is mikor B.B. felhív...örülök, hogy hallok felőle...elbeszélgetünk hosszasan akármikor, akármiről, s mégis...valami mindig kimarad azért...és valahogy mindig felkavar. Pedig állítólag az együtt töltött időnk fele elég ahhoz hogy egy kapcsolaton túl tegyük magunkat...de ez a matematikai feltevés engem valahogy elkerül, rám nem igaz az egyenlet. Más számrendszerben élek...csak ez lehet a megoldás...

Volt olyan akitől én távolodtam el, volt aki tőlem távolodott el...s volt olyan, aki szó szerint tette ezt. Közülük mindegyik más-más szakításutániidőintervallumskálán vett részt szívem szinusz görbéjén...(nem ugyanannyi időt vesz igénybe az egyiken túl tenni magunk, mint a másikon.)

A lelkem a szívem kalitkájának a fogja, s nem engedi szabadon szárnyallni. Mindig húz valamerre. Csak valahogy sose a jó irányba! Vagy mi a jó irány? Vagy ez is olyan mint a sors? Mi magunk teremtjük, vagy tényleg meg van írva? Vagy ugyanaz mindkettő? És a bonyolult kérdésekre miért nincs válasz?

A múltat mégsem lehet csak úgyni sutba vágni, hisz olyan lenne, mintha szívünk egyik darabkáját csomagolnánk be, s pakolnánk fel a padlásra porosodni, ami annyit tesz, hogy már nincs is rá szükségünk. De ez nem így van, hisz jó dolog, ha néha elővesszük őket, s visszagondolunk a letűnt időkre, mikor boldogok voltunk. Csak a helyes jövőképet kell látnunk, hogy leszünk még ennél is boldogabbak, s nem vesztünk reményünkből. Mert ha nem így gondoljuk, tényleg csak nyűg lesz a porosodó múltbéli boldogságunk.

Szóval arra gondolva, hogy lesz ez még jobb, (vagy legalább is ugyanolyan) előveszem a még meglévő tanulni valóm, s a Sex és New York filmet félre téve pár napig, megpróbálok koncentrálni, hogy valóban jobb legyen a jövőm. Már csak a pótvizsgaidőszakra gondolván...