„E kínai mese a parasztról szól, aki öreg lovával műveli a földjét. Egy napon a ló a hegyekbe szökött. Amikor a paraszt szomszédai a balszerencse miatt sajnálkozásukat fejezték ki az öregnek, a paraszt így felelt: "Balszerencse? Jószerencse? Ki tudja?" Amikor egy hét múlva a ló egy egész csapat ló kíséretében tért vissza a hegyekből, a szomszédok gratuláltak a parasztnak a jószerencse miatt. Ő azonban megint azt mondta: "Jószerencse? Balszerencse? Ki tudja?" Aztán amikor a paraszt fia meg akarta szelidíteni az egyik vadlovat, leesett a hátáról, és eltörte az egyik lábát. Mindenki azt gondolta, ez aztán valóban balszerencse! A paraszt azonban megint csak azt mondta: "Balszerencse? Jószerencse? Ki tudja?" Néhány hét múlva katonák érkeztek a faluba, és összeírták a hadviselésre alkalmas fiatalokat. Amikor látták, hogy a paraszt fiának el van törve a lába, kihagyták. Nos jószerencse volt ez? Vagy balszerencse? Ki tudja?”
A múlt hetem nem telt a legszerencsésebben, sőt, egyenesen azt is mondhatnám, hogy a balszerencse űldözött, elég rendesen...A forma1 ehhez képest csigafutam...
Valahol ott kezdődhetett, mikor elmentem a vizsgámra csütörtökön. Gondolhatjátok, ha itt kezdődött, akkor nem ment a legfényesebben...na, de majd még próbálkozunk vele, üsse kavics! A lényeg, hogy utána rohanhattam haza, ahogy már olvashattátok, hogy elérjem a vonatom. Közben kiderült, hogy nincs meg a kuponom, amivel kedvezményes jegyet válthatnék...na, de hát akkor legfeljebb veszek egész jegyet...már ha lett volna mire...mivel ugyebár késve érkeztem az állomásra és a peronon integethettem a tőlem távolodó vonatnak...ez egy régi filmben jól is mutatna, csak akkor kedvestől búcsúzik, nagyvalószínűleg a főhős, egy fehér zsebkendővel integetve, és nem pedig a vonat után rohan, mindhiába. Na sebaj, megyek haza este, kollégával. Haza is érkezem valamikor éjjel, az elmaradhatatlan csevegés anyummal is megvolt, mire végre az ágyba kerülök. Reggel a rengeteg teendőimmel behavazha első utam a fogorvosomhoz vezet, hisz már nagyon rég el kellett volna látogassak hozzá. Meg is tőrténik a „kínzás”, mire a fogamat el kell vinnem még a technikushoz, a végső simítások végett. Ülök be a kocsiba, közben anyumnak nyomom az infót, hogy mi s hogy történt, s merre rohanok tovább. Igen ám, de kocsi bemondta az unalmast. Persze anyum majd hogy nem frászt kap, velem együtt, hogy a kicsi-kocsi mindig nálam pukkan le. Pedig sose az én hibám, ezt mondanom se kell...:D.
Szóval eléggé megijedve hívom az ismerőseimet, főleg akinek szintén Opelje van, hátha tud segíteni. Elsőként F.Lacit hívom, el is mondja, hogy nagyjából mi tévő legyek (nem kell egyből Kőrösbe ugrani), de sajna mivel betegen az ágyat nyomja, nem tud jönni segíteni. Második aki eszembe jut, B.Tomi, szintén egy jó barát, ő egyből felajánlja a segítségét ha megmondom hol is vagyok. Itt jön a következő bökkenő. Tudni kell, hogy az utcanevekkel gyatrán állok, és persze a magyarázás is csak az activityben működik nálam...Szóval miközben próbálom elmagyarázni merre is jöjjön, írtó rosszul érzem magam, hogy zavarom, hiszen hallom a telefonban hogy eléggé el van havazva, mert melózik és főleg hogy csak bénáskodni tudok, és nem tudom kinyögni azt, hogy hol is vagyok épp. Persze akiket megkérdeztem, azok sem tudták volna megmondani hogy a Déva tér, hanem mondtak mindenféle kis hülye utca neveket, amiket még a kóbor kutyák sem ismerhetnek. Nagy kínok árán végül, nagyjából megértette hova is kell jöjjön és mikor megláttam a kocsiját, egy kicsit megkönnyebbültem. Igen ám, de ahhoz hogy bebikázzuk az aksit (mivel azt hittük azzal van gond), kellett volna hozzá valamiféle drót, amit tartok is a motoromban, de eszem ágában sem volt, hogy a kocsiba is elkellene ilyesféle mütyür. Minket viszont semmi sem riaszt meg, és elindultunk a drót beszerzésére. Nagy nehezen el is magyaráztam, hol tehetünk szert egy ilyesféle eszközre. Végül kiderült, hogy B.Tomi is ismeri az illetőt és végül ő ment be érte. Visszaérve a kocsihoz, felbiggyesszük mindkét aksira a kütyüt és indít....azaz csak indítana, ha indulna...de nem teszi. Megmakacsolta magát? Nem akar múködni semmiképp. Pedig még benzin is volt benne...;). A vége fele, mikor már úgy döntöttünk, hogy haza visz, s majd vissza megyek valami szerelővel, eszembe jutott, hogy valami leesett a lábomnál, épp a kuplung mellett...Vissza tesszük...persze az egész egy jó kis tákolmány...azért is esett le, de csodák-csodályára a kocsi indul! Kész gyönyör amikor szól! Ezt már szeretem. Örömmel űltem vissza a kicsi-kocsiba és gázoltam neki. Persze csak óvatosan és szeretettel, nehogy megint beadja a kulcsot. B.Tominak pedig nagyon hálás vagyok! És a megígért sört sem felejtem! ;)
Hát, miután valahára a kis apróságokat is elintéztem, az utolsó helyen igyekszem befejezni teendőim utolsó simításait, mire kitalálja az egyik, hogy kell vigyek egy papírt még ahhoz a parkolós bérlethez....persze épp előtte jártam azon a helyen, ahonnan kellett volna ez a valami. Végül meggyőztem, hogy majd beadom nekik valamikor, csak adják ki a parkoló bérletet, hogy ne kelljen minden megállásnál fizetnem...persze míg ezt intéztem tilosban álltam meg, s közben imádkoztam, nehogy megbüntessenek, vagy ha el találják vinni a kocsit, tuti frászt kapok! De szerencsére ezt megúsztam. A nap további része már zökkenő mentesre sikeredett, hisz a vásárlásnál nem lehet elrontani semmit...főleg ha a nagyját az édesanya pénztálcája finanszírozza.
Következik a szombati nap. Csak hogy minden napra jusson a kakaóból...Mivel a vonatos sztori csütörtökön, a kocsis pénteken történt, így szombatra is kellett, hogy jusson a „jóból”. Ugyebár a bálra készülődtünk már pár napja, bevásárlás megvolt, ruha, cipő, kellékek megvoltak, jöhetett a frizura, ilyesmi...Igen ám, de a szeretett fodrásznőnk, kb 10 perces hosszas csöngetés után beleszól az ajtótelefonba: „Bocsi, de B.-vel nagyon betegek vagyunk (B. a lánya), és tegnap óta nem dolgozom!” Na, ezt kapd ki! Pár órával a bál kezdése előtt...és ha még nem mondtuk volna, hogy ez most fontos! Szóval így...én úgymondd hamar lenyugodtam, de édasanya egyből: cigi...meg még pár óra nyugtatgatás... A lényeg, hogy végül én készítettem mindkettőnk frizuráját, és nem dicsekvésképp, de sok emberke szerint jobban sikerült, mint sok más frizura, amiket fodrász készített...(egy kedves ismerősünk elmesélte, hogy fodrász után haza fele menet, vagy öten kérdezték meg, mi ez a szörnyú frizura, mire a hab a tortán a férje megjegyzése volt...erre fogta magát, s hajat mosott...ennyit a fodrászokról...:P).
Szóval elérkezünk a bálra. Frizura megvan, smink szuper...diszkrét, mégis merészen elegáns. Épp a bundámat segítik le rólam, s a balszerencse ismét hatalmába kerít. Elszakadt az estélyi ruhám pántja. Be a kocsiba, apum vissza vitt, és jöhet a tű s cérna. Persze levenni nem tudom, így aztán az a megoldás bizonyult a legjobbnak, ha magamon varrom meg (ami ugyebár nem szerencsés, de már ekkor kit érdekel?). Minden rendben. A biztonság kedvéért pótcipő is megvan, s szinte éreztem hogy egy pót harisnyanadrág is elkellene, de végül ez kimaradt. Ennek a hiányát érezhettem kb. 2 órácskával a bálon eltöltött idő után. A lényeg, a sok kellemetlen élményt félretéve, hogy a hangulat felhőtlen volt. Sok kedves ismerőssel találkoztam és beszélgettem (mint pl. M. Zolival, aki mellett szívesen utazom a kocsiban, ha ő a sofőr(öm)...;) ), akiket régen nem láttam, csak sajnos megint nem tudok semmiféle elérhetőséget, így aztán várhatom, amikor újból összehoz a jósors bennünket.
Ezek lettek volna a „jó élményeim”, s a szerencsétlenségeim sorozata, amikkel próbáltam felvenni a harcot. Olvastam egy idézetet, valami féle tanító mese, ami pont ide illik. A lényeg, hogy ne add fel soha! S íme az idézet:
