Oldalak

2008. augusztus 17., vasárnap

Elhagyatottan...


Telnek a napok, hetek, hónapok, s mindjárt vége a nyárnak...Most épp nézem a Terminál című filmet, s eszembe jut, hogy hány meg hány ember marad egyedül segítség nélkül az élete folyamán...lehet az épp egy idegen országban történik, vagy épp hazafele menet az orvostól...
Egy nénivel futottunk össze egy nap, hazafele sétálva...az egész úgy kezdődött, hogy elindultunk várost nézni, s nem tudtuk eldönteni, hogy gyalog, vagy kocsival menjünk...s végül gyalog vágtunk neki... Majd felfele vettük utunkat, fel a Fellegvárba...de nem a lépcsőkön, hanem a kocsi úton vánszorogtunk fel...előtte átgondoltam, hogy visszafordulhatnánk, s mehetnénk a lépcsőkön, de aztán rájöttem, hogy majd arra megyünk lefele... S hogy mindennek van ok-okozati összefüggése? Igen! Hisz ha kocsival megyünk, akkor nem tudunk a lépcsőn lemenni, s ha arra fele megyünk fel, akkor nem arra megyünk le, s akkor végül nem találkozunk azzal a nénivel, aki nem tudott volna hazamenni egyedül... Láttam, hogy szegény néni hogy támasztja magát, s hogy jajgat... Nem tudtam mi baja lehet, de nem lehetett elmenni mellette anélkül, hogy meg ne kérdezzem, hogy nem-e kell neki segítség, vagy hogy nem kér-e egy kis vizet legalább.... Mint utóbb megtudtuk, a néni cukros, s elesett az utcán...bottal volt igaz, de még ezzel együtt is nehézkesen járt, mind csuklott ki a térde... Szegényt úgy kellett felcipelni a hegyre... s nem engedte meg azt se, hogy az arra fele járó autósnak szóljak, hogy segítsen felvinni a hegyre...ez a néni büszkesége, és ennek nem szabad ellentmondani, hisz mint utóbb kiderült, neki csak ennyi maradt! Mi is a legjobb kifejezés rá? hisz a makacsság nem a legjobb, de nagyon hasonló...tartást mondanék rá, hisz tudta, hogy nem segítenének neki hogy feljusson a lakásáig... Milyen dolog ez? Nekem ez magas...Mi az, hogy nem segítünk a másik emberen? Hagyjuk elmenni magunk mellett, anélkül hogy segítenénk rajta? s anélkül hogy legalább megkérdeznénk hogy nincs-e szüksége valamire? Mindenképp úgy érzem, hogy a jó Isten mindig arra tereli az utam, ahol szüksége van rám...hogy segíthessek ott, ahol kell. Remélem mindig meglátom azt az utat, amire lépnem kell, s végig tudok menni rajta... Ez a kis kiruccanás hosszúra nyúlt, de megérte a fáradalmakat... Remélem nem volt terhére V.B.-nek, s nem okozott gondot ez a kis kitérő...
Amúgy pedig örülök hogy sikerült eljönnie végre, s bejártuk még azokat a helyeket is, ahol még én sem jártam... :)
...azért belegondolva nem tudnám elképzelni, hogy a szüleimet ne segítsem öregkorukban, vagy hogy elhanyagoljam őket mikor pont rám lenne szükségük...
Remélem erre nem lesz példa, s hogy öregkorukban tudnak rám számítani, s hogy ott leszek mellettük, mikor szükségük lesz rám...