"Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sűlyedésből,
S a szellemharcok tiszta súgaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfimunka volt!"
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sűlyedésből,
S a szellemharcok tiszta súgaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfimunka volt!"
Az ember mindig harcol valamivel. Harcol szüleivel, barátaival, ellenségeivel, tanáraival, a természettel, és önmagával is...mindennel. Mire jó ez? Önsanyargatás...energiapazarlás...vagy valamiféle kihívás?
Ma egy nehéz nap elé nézhettem, mikor felébredtem. Vizsgám volt hőn szeretett tanárnőmmel. Nem szívleljük egymást...ő azért mert magyar vagyok, én azért, mert magyar vagyok, s ezt nem hajlandó kellő képp elviselni. Igen! Még nincs vége a harcnak...még harcolni kell azért, hogy elfogadjanak és valóban tudásunk alapján sikerüljön megmérettetnünk, s ne azért húzzon meg a vizsgán, amiért nem kellene. Ebből még nem nőttünk ki, s ezért még harcolnunk kell!
Amikor megtudtam, hogy megint így jártam, mert már a negyedik alkalom volt, hogy elmentem erre a vizsgára (többször is lehet próbálkozni nála, de reménytelen akárhogyis), elfogott a harag, a düh, és legszívesebben sírással tudtam volna kifejezni kavargó indulataim, a bennem felgyülemlett energiát. Vagy felpofozni...az talán egyszerübb lett volna...de ehelyett erőt vettem magamon, és a kérdésére, hogy megyek-e kedden újra megpróbálni, azt mondtam, hogy NEM! nem? dehát hogy merészelek ÉN ilyet mondani? Rámförmed, hogy legalább megpróbálhatnám! Vajon miért? Hogy újból a nevetség tárgyává tegyen? Hogy ismét másfélórás előadást tartsak neki, különböző őrült kérdéseire válaszolván? Hát inkább nem! Még ha nem is lenne más dolgom jövő héten, akkor sem jönnék. Inkább jövőre kifizetem a vizsgám, hátha csak erre pályázik...
Kijövet a teremből még annyira volt erőm, hogy hangosan elköszönjek, majd miután kiléptem rámtört a sírás. Berohantam a mosdóba összeszedni magam, megmosakodni...de már nem csodálkoztam magamon, hisz mikor nagyon fáradt vagyok, és az idegeimen is táncoltak nemkeveset, felmegy bennem a pumpa...és nehéz normálisan levezetni...ezért is gondoltam hogy inkább hazasétálok. Az út hazáig nagyjából 40 percnyi gyors-séta...de sokszor megteszem, amikor csak tehetem...jobb mint a buszozás, megnyugtat... Most is jól jött a levegő... Amellett, hogy az erős széllel kellett szembeszegüljek. Őrület, hogy milyen ereje lehet egy szélnek... Szóval az egyetemről kiérve a viharral is fel kellett vennem a harcot...de ez a legkevesebb!
Manapság egyre több ismerősöm válik. Sokszor furcsállom, hisz olyan házasságok bomlanak fel, amik egyszerűen csodálni valóaknak tűntek egy kívülállónak. Vagy lehet pont ezért válnak? Mert az egész csak egy színjáték? Vagy már egyszerűen nem képesek, vagy nem akarnak harcolni egymásért, a másik szeretetéért? Mi romlik el annyi házasságban? Vagy csak az én képzeletemben él a nagyapáink házassága, ami oly csodás volt még az utolsó perceiben is? Amikor is nagyapám nagyanyámat "édes szép szerelmemnek hívta" halálos ágyán? Igen, szerintem a végsőkig szeretnünk kell egymást, ha már úgy döntöttünk, hogy egymás oldalán akarunk élni, lélegezni, s végül együtt megöregedni. Mert ha már megleltük a másik felünk, miért engednénk el? Már ha jól választottunk...de ezt nem lehet tudni, mert nem azt ismerjük meg sokszor, aki igazán hozzánk tartozik... De ezt senki nem tudhatja...s hamár valaki mellett dönt az ember, annak gyermekei vannak, nem az a normális ha harcol érte? Vagy jobb elengedni, és új lappal indítani? Egyáltalán lehet tiszta lapokkal játszani ezek után? Olyan kérdések ezek amikkel el lehetne játszadozni napestig, de erről mindenki saját bevallása szerint dönt, s ítél...már aki ítélkezik...Hisz nem elítélendő, csak elgondolkoztató...
Mindenesetre én szeretnék hinni a szép mesékben...várni a lovagom, s remélni, hogy ha egyszer mikor férjhez megyek, az valóban HOLTODIGLAN-HOLTOMIGLAN legyen! :)
Ma egy nehéz nap elé nézhettem, mikor felébredtem. Vizsgám volt hőn szeretett tanárnőmmel. Nem szívleljük egymást...ő azért mert magyar vagyok, én azért, mert magyar vagyok, s ezt nem hajlandó kellő képp elviselni. Igen! Még nincs vége a harcnak...még harcolni kell azért, hogy elfogadjanak és valóban tudásunk alapján sikerüljön megmérettetnünk, s ne azért húzzon meg a vizsgán, amiért nem kellene. Ebből még nem nőttünk ki, s ezért még harcolnunk kell!
Amikor megtudtam, hogy megint így jártam, mert már a negyedik alkalom volt, hogy elmentem erre a vizsgára (többször is lehet próbálkozni nála, de reménytelen akárhogyis), elfogott a harag, a düh, és legszívesebben sírással tudtam volna kifejezni kavargó indulataim, a bennem felgyülemlett energiát. Vagy felpofozni...az talán egyszerübb lett volna...de ehelyett erőt vettem magamon, és a kérdésére, hogy megyek-e kedden újra megpróbálni, azt mondtam, hogy NEM! nem? dehát hogy merészelek ÉN ilyet mondani? Rámförmed, hogy legalább megpróbálhatnám! Vajon miért? Hogy újból a nevetség tárgyává tegyen? Hogy ismét másfélórás előadást tartsak neki, különböző őrült kérdéseire válaszolván? Hát inkább nem! Még ha nem is lenne más dolgom jövő héten, akkor sem jönnék. Inkább jövőre kifizetem a vizsgám, hátha csak erre pályázik...
Kijövet a teremből még annyira volt erőm, hogy hangosan elköszönjek, majd miután kiléptem rámtört a sírás. Berohantam a mosdóba összeszedni magam, megmosakodni...de már nem csodálkoztam magamon, hisz mikor nagyon fáradt vagyok, és az idegeimen is táncoltak nemkeveset, felmegy bennem a pumpa...és nehéz normálisan levezetni...ezért is gondoltam hogy inkább hazasétálok. Az út hazáig nagyjából 40 percnyi gyors-séta...de sokszor megteszem, amikor csak tehetem...jobb mint a buszozás, megnyugtat... Most is jól jött a levegő... Amellett, hogy az erős széllel kellett szembeszegüljek. Őrület, hogy milyen ereje lehet egy szélnek... Szóval az egyetemről kiérve a viharral is fel kellett vennem a harcot...de ez a legkevesebb!
Manapság egyre több ismerősöm válik. Sokszor furcsállom, hisz olyan házasságok bomlanak fel, amik egyszerűen csodálni valóaknak tűntek egy kívülállónak. Vagy lehet pont ezért válnak? Mert az egész csak egy színjáték? Vagy már egyszerűen nem képesek, vagy nem akarnak harcolni egymásért, a másik szeretetéért? Mi romlik el annyi házasságban? Vagy csak az én képzeletemben él a nagyapáink házassága, ami oly csodás volt még az utolsó perceiben is? Amikor is nagyapám nagyanyámat "édes szép szerelmemnek hívta" halálos ágyán? Igen, szerintem a végsőkig szeretnünk kell egymást, ha már úgy döntöttünk, hogy egymás oldalán akarunk élni, lélegezni, s végül együtt megöregedni. Mert ha már megleltük a másik felünk, miért engednénk el? Már ha jól választottunk...de ezt nem lehet tudni, mert nem azt ismerjük meg sokszor, aki igazán hozzánk tartozik... De ezt senki nem tudhatja...s hamár valaki mellett dönt az ember, annak gyermekei vannak, nem az a normális ha harcol érte? Vagy jobb elengedni, és új lappal indítani? Egyáltalán lehet tiszta lapokkal játszani ezek után? Olyan kérdések ezek amikkel el lehetne játszadozni napestig, de erről mindenki saját bevallása szerint dönt, s ítél...már aki ítélkezik...Hisz nem elítélendő, csak elgondolkoztató...
Mindenesetre én szeretnék hinni a szép mesékben...várni a lovagom, s remélni, hogy ha egyszer mikor férjhez megyek, az valóban HOLTODIGLAN-HOLTOMIGLAN legyen! :)
