Harc az élettel...

"Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sűlyedésből,
S a szellemharcok tiszta súgaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfimunka volt!"

Az ember mindig harcol valamivel. Harcol szüleivel, barátaival, ellenségeivel, tanáraival, a természettel, és önmagával is...mindennel. Mire jó ez? Önsanyargatás...energiapazarlás...vagy valamiféle kihívás?
Ma egy nehéz nap elé nézhettem, mikor felébredtem. Vizsgám volt hőn szeretett tanárnőmmel. Nem szívleljük egymást...ő azért mert magyar vagyok, én azért, mert magyar vagyok, s ezt nem hajlandó kellő képp elviselni. Igen! Még nincs vége a harcnak...még harcolni kell azért, hogy elfogadjanak és valóban tudásunk alapján sikerüljön megmérettetnünk, s ne azért húzzon meg a vizsgán, amiért nem kellene. Ebből még nem nőttünk ki, s ezért még harcolnunk kell!
Amikor megtudtam, hogy megint így jártam, mert már a negyedik alkalom volt, hogy elmentem erre a vizsgára (többször is lehet próbálkozni nála, de reménytelen akárhogyis), elfogott a harag, a düh, és legszívesebben sírással tudtam volna kifejezni kavargó indulataim, a bennem felgyülemlett energiát. Vagy felpofozni...az talán egyszerübb lett volna...de ehelyett erőt vettem magamon, és a kérdésére, hogy megyek-e kedden újra megpróbálni, azt mondtam, hogy NEM! nem? dehát hogy merészelek ÉN ilyet mondani? Rámförmed, hogy legalább megpróbálhatnám! Vajon miért? Hogy újból a nevetség tárgyává tegyen? Hogy ismét másfélórás előadást tartsak neki, különböző őrült kérdéseire válaszolván? Hát inkább nem! Még ha nem is lenne más dolgom jövő héten, akkor sem jönnék. Inkább jövőre kifizetem a vizsgám, hátha csak erre pályázik...


Kijövet a teremből még annyira volt erőm, hogy hangosan elköszönjek, majd miután kiléptem rámtört a sírás. Berohantam a mosdóba összeszedni magam, megmosakodni...de már nem csodálkoztam magamon, hisz mikor nagyon fáradt vagyok, és az idegeimen is táncoltak nemkeveset, felmegy bennem a pumpa...és nehéz normálisan levezetni...ezért is gondoltam hogy inkább hazasétálok. Az út hazáig nagyjából 40 percnyi gyors-séta...de sokszor megteszem, amikor csak tehetem...jobb mint a buszozás, megnyugtat... Most is jól jött a levegő... Amellett, hogy az erős széllel kellett szembeszegüljek. Őrület, hogy milyen ereje lehet egy szélnek... Szóval az egyetemről kiérve a viharral is fel kellett vennem a harcot...de ez a legkevesebb!
Manapság egyre több ismerősöm válik. Sokszor furcsállom, hisz olyan házasságok bomlanak fel, amik egyszerűen csodálni valóaknak tűntek egy kívülállónak. Vagy lehet pont ezért válnak? Mert az egész csak egy színjáték? Vagy már egyszerűen nem képesek, vagy nem akarnak harcolni egymásért, a másik szeretetéért? Mi romlik el annyi házasságban? Vagy csak az én képzeletemben él a nagyapáink házassága, ami oly csodás volt még az utolsó perceiben is? Amikor is nagyapám nagyanyámat "édes szép szerelmemnek hívta" halálos ágyán? Igen, szerintem a végsőkig szeretnünk kell egymást, ha már úgy döntöttünk, hogy egymás oldalán akarunk élni, lélegezni, s végül együtt megöregedni. Mert ha már megleltük a másik felünk, miért engednénk el? Már ha jól választottunk...de ezt nem lehet tudni, mert nem azt ismerjük meg sokszor, aki igazán hozzánk tartozik... De ezt senki nem tudhatja...s hamár valaki mellett dönt az ember, annak gyermekei vannak, nem az a normális ha harcol érte? Vagy jobb elengedni, és új lappal indítani? Egyáltalán lehet tiszta lapokkal játszani ezek után? Olyan kérdések ezek amikkel el lehetne játszadozni napestig, de erről mindenki saját bevallása szerint dönt, s ítél...már aki ítélkezik...Hisz nem elítélendő, csak elgondolkoztató...
Mindenesetre én szeretnék hinni a szép mesékben...várni a lovagom, s remélni, hogy ha egyszer mikor férjhez megyek, az valóban HOLTODIGLAN-HOLTOMIGLAN legyen! :)

Életem reménytelenségei...

"Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád." (Márai Sándor: Füveskönyv)

...és hogy megjavítsa a géped...:D Hát igen...ismét kitoltam magammal, mivel a számítógépem ismét beadta a kulcsot...lassan meg kéne már találnom a számítógépek világába vezető ösvényt, mert ez így nem működhet sokáig...Meg kell tanulnom nem kitörölni dolgokat arról a meghajtóról ahol a programok vannak és formatálni a gépet sem ártana tudnom...Ezekkel az ismeretekkel lehetne élni...nélkülük nehezebb, mivel így nagy valószínűséggel kevesebb ideig működik a bioritmusom normálisan...engem a gép tart életben...

Egyszóval nehéz napokat élek át, még a vizsgaidőszak sem telik...azaz nagyon lassan vonszolja magát. Nem akaródzik neki az idővel együttműködni. Addig is, míg jön T. megjavítani a gépem, a szomszádban ücsörgök...már ha nincsenek épp itthon a lányok, s nem "zavarkászom" meg őket...vagy kénytelen kelletlen leszek tanulni. És még filmet sem lehet nézni közben...mi lesz így velem? Édesanya azt mondta ma, hogy örüljek hogy van ennyi jóbarátom, aki, ha szólok, egyből a segítségemre rohan...Örülök is nagyon! Talán a gép is tudatalatt romlott el... :p természetesen nem szándékosan szenvedek, de ki tudja ki rendelte/rendezte ezt így... Remélve a legjobbakat, megyek még szétnézek a neten, ameddig szabad a gép, s kiélvezem a mai adag internetfüggőségem perceit. A jelek már láthatóak rajtam azért...meg persze a telefonom centjei is jócskán megfogytkoztak...mivel ha nincs ló, ló a szamár is alapon, ott messengerezem...Az emberfia mi mindent ki nem talál? Lehet, holnap már ott írom a következő blogbejegyzésem..:) Addig is mindenkinek kellemes pihenést, nekem meg szorítsatok, hogy túléljem gép nélkül... KÖSZI! :D

Gondolat foszlányok

A balszerencse oltárán nagyjából egész lényem föláldozám. Ezért már vártam a kötetlen szabadságom...ami még nem jött el, hisz rengeteg dolog vár még befejezésre. És mindig adódik hozzá valami új, vagy történik valami váratlan, s az előre megírt terv romjaiba dől. Valahogy mindig így alakul...valamit eltervez az ember, s a sors, vagy valami magasabb erővel bíró, más mederbe tereli az egészet.

Volt nagyjából egy hetem, hogy túl tegyem magam az egész „szerencsétlen” sorozaton, de valahogy úgy érzem, hogy nem sikerült még lezárnom...még mindig kegyetlen játékát űzi velem az élet. Vagy ez már egy új játszma? Vagy csak egy még régebbi folytatása? De semmiképp nem ugyanaz. Vagy lehet manapság túl sok Sex and the city-t nézek. Abba kéne hagyjam, mert csak rosszabb lesz. Igaz, sok érdekeset hall ott az ember, sok igazság lapul „sorai” közt...mint például, hogy el kell engedni a múltat, hogy azzá válj, akivé leszel. Van benne valami, hisz a múlttal mindenki megvívja saját csatáját. Én is...

Örülök is, meg nem is mikor B.B. felhív...örülök, hogy hallok felőle...elbeszélgetünk hosszasan akármikor, akármiről, s mégis...valami mindig kimarad azért...és valahogy mindig felkavar. Pedig állítólag az együtt töltött időnk fele elég ahhoz hogy egy kapcsolaton túl tegyük magunkat...de ez a matematikai feltevés engem valahogy elkerül, rám nem igaz az egyenlet. Más számrendszerben élek...csak ez lehet a megoldás...

Volt olyan akitől én távolodtam el, volt aki tőlem távolodott el...s volt olyan, aki szó szerint tette ezt. Közülük mindegyik más-más szakításutániidőintervallumskálán vett részt szívem szinusz görbéjén...(nem ugyanannyi időt vesz igénybe az egyiken túl tenni magunk, mint a másikon.)

A lelkem a szívem kalitkájának a fogja, s nem engedi szabadon szárnyallni. Mindig húz valamerre. Csak valahogy sose a jó irányba! Vagy mi a jó irány? Vagy ez is olyan mint a sors? Mi magunk teremtjük, vagy tényleg meg van írva? Vagy ugyanaz mindkettő? És a bonyolult kérdésekre miért nincs válasz?

A múltat mégsem lehet csak úgyni sutba vágni, hisz olyan lenne, mintha szívünk egyik darabkáját csomagolnánk be, s pakolnánk fel a padlásra porosodni, ami annyit tesz, hogy már nincs is rá szükségünk. De ez nem így van, hisz jó dolog, ha néha elővesszük őket, s visszagondolunk a letűnt időkre, mikor boldogok voltunk. Csak a helyes jövőképet kell látnunk, hogy leszünk még ennél is boldogabbak, s nem vesztünk reményünkből. Mert ha nem így gondoljuk, tényleg csak nyűg lesz a porosodó múltbéli boldogságunk.

Szóval arra gondolva, hogy lesz ez még jobb, (vagy legalább is ugyanolyan) előveszem a még meglévő tanulni valóm, s a Sex és New York filmet félre téve pár napig, megpróbálok koncentrálni, hogy valóban jobb legyen a jövőm. Már csak a pótvizsgaidőszakra gondolván...

Balszerencse?...Jószerencse?...Ki tudja?

„E kínai mese a parasztról szól, aki öreg lovával műveli a földjét. Egy napon a ló a hegyekbe szökött. Amikor a paraszt szomszédai a balszerencse miatt sajnálkozásukat fejezték ki az öregnek, a paraszt így felelt: "Balszerencse? Jószerencse? Ki tudja?" Amikor egy hét múlva a ló egy egész csapat ló kíséretében tért vissza a hegyekből, a szomszédok gratuláltak a parasztnak a jószerencse miatt. Ő azonban megint azt mondta: "Jószerencse? Balszerencse? Ki tudja?" Aztán amikor a paraszt fia meg akarta szelidíteni az egyik vadlovat, leesett a hátáról, és eltörte az egyik lábát. Mindenki azt gondolta, ez aztán valóban balszerencse! A paraszt azonban megint csak azt mondta: "Balszerencse? Jószerencse? Ki tudja?" Néhány hét múlva katonák érkeztek a faluba, és összeírták a hadviselésre alkalmas fiatalokat. Amikor látták, hogy a paraszt fiának el van törve a lába, kihagyták. Nos jószerencse volt ez? Vagy balszerencse? Ki tudja?”

A múlt hetem nem telt a legszerencsésebben, sőt, egyenesen azt is mondhatnám, hogy a balszerencse űldözött, elég rendesen...A forma1 ehhez képest csigafutam...

Valahol ott kezdődhetett, mikor elmentem a vizsgámra csütörtökön. Gondolhatjátok, ha itt kezdődött, akkor nem ment a legfényesebben...na, de majd még próbálkozunk vele, üsse kavics! A lényeg, hogy utána rohanhattam haza, ahogy már olvashattátok, hogy elérjem a vonatom. Közben kiderült, hogy nincs meg a kuponom, amivel kedvezményes jegyet válthatnék...na, de hát akkor legfeljebb veszek egész jegyet...már ha lett volna mire...mivel ugyebár késve érkeztem az állomásra és a peronon integethettem a tőlem távolodó vonatnak...ez egy régi filmben jól is mutatna, csak akkor kedvestől búcsúzik, nagyvalószínűleg a főhős, egy fehér zsebkendővel integetve, és nem pedig a vonat után rohan, mindhiába. Na sebaj, megyek haza este, kollégával. Haza is érkezem valamikor éjjel, az elmaradhatatlan csevegés anyummal is megvolt, mire végre az ágyba kerülök. Reggel a rengeteg teendőimmel behavazha első utam a fogorvosomhoz vezet, hisz már nagyon rég el kellett volna látogassak hozzá. Meg is tőrténik a „kínzás”, mire a fogamat el kell vinnem még a technikushoz, a végső simítások végett. Ülök be a kocsiba, közben anyumnak nyomom az infót, hogy mi s hogy történt, s merre rohanok tovább. Igen ám, de kocsi bemondta az unalmast. Persze anyum majd hogy nem frászt kap, velem együtt, hogy a kicsi-kocsi mindig nálam pukkan le. Pedig sose az én hibám, ezt mondanom se kell...:D.

Szóval eléggé megijedve hívom az ismerőseimet, főleg akinek szintén Opelje van, hátha tud segíteni. Elsőként F.Lacit hívom, el is mondja, hogy nagyjából mi tévő legyek (nem kell egyből Kőrösbe ugrani), de sajna mivel betegen az ágyat nyomja, nem tud jönni segíteni. Második aki eszembe jut, B.Tomi, szintén egy jó barát, ő egyből felajánlja a segítségét ha megmondom hol is vagyok. Itt jön a következő bökkenő. Tudni kell, hogy az utcanevekkel gyatrán állok, és persze a magyarázás is csak az activityben működik nálam...Szóval miközben próbálom elmagyarázni merre is jöjjön, írtó rosszul érzem magam, hogy zavarom, hiszen hallom a telefonban hogy eléggé el van havazva, mert melózik és főleg hogy csak bénáskodni tudok, és nem tudom kinyögni azt, hogy hol is vagyok épp. Persze akiket megkérdeztem, azok sem tudták volna megmondani hogy a Déva tér, hanem mondtak mindenféle kis hülye utca neveket, amiket még a kóbor kutyák sem ismerhetnek. Nagy kínok árán végül, nagyjából megértette hova is kell jöjjön és mikor megláttam a kocsiját, egy kicsit megkönnyebbültem. Igen ám, de ahhoz hogy bebikázzuk az aksit (mivel azt hittük azzal van gond), kellett volna hozzá valamiféle drót, amit tartok is a motoromban, de eszem ágában sem volt, hogy a kocsiba is elkellene ilyesféle mütyür. Minket viszont semmi sem riaszt meg, és elindultunk a drót beszerzésére. Nagy nehezen el is magyaráztam, hol tehetünk szert egy ilyesféle eszközre. Végül kiderült, hogy B.Tomi is ismeri az illetőt és végül ő ment be érte. Visszaérve a kocsihoz, felbiggyesszük mindkét aksira a kütyüt és indít....azaz csak indítana, ha indulna...de nem teszi. Megmakacsolta magát? Nem akar múködni semmiképp. Pedig még benzin is volt benne...;). A vége fele, mikor már úgy döntöttünk, hogy haza visz, s majd vissza megyek valami szerelővel, eszembe jutott, hogy valami leesett a lábomnál, épp a kuplung mellett...Vissza tesszük...persze az egész egy jó kis tákolmány...azért is esett le, de csodák-csodályára a kocsi indul! Kész gyönyör amikor szól! Ezt már szeretem. Örömmel űltem vissza a kicsi-kocsiba és gázoltam neki. Persze csak óvatosan és szeretettel, nehogy megint beadja a kulcsot. B.Tominak pedig nagyon hálás vagyok! És a megígért sört sem felejtem! ;)

Hát, miután valahára a kis apróságokat is elintéztem, az utolsó helyen igyekszem befejezni teendőim utolsó simításait, mire kitalálja az egyik, hogy kell vigyek egy papírt még ahhoz a parkolós bérlethez....persze épp előtte jártam azon a helyen, ahonnan kellett volna ez a valami. Végül meggyőztem, hogy majd beadom nekik valamikor, csak adják ki a parkoló bérletet, hogy ne kelljen minden megállásnál fizetnem...persze míg ezt intéztem tilosban álltam meg, s közben imádkoztam, nehogy megbüntessenek, vagy ha el találják vinni a kocsit, tuti frászt kapok! De szerencsére ezt megúsztam. A nap további része már zökkenő mentesre sikeredett, hisz a vásárlásnál nem lehet elrontani semmit...főleg ha a nagyját az édesanya pénztálcája finanszírozza.

Következik a szombati nap. Csak hogy minden napra jusson a kakaóból...Mivel a vonatos sztori csütörtökön, a kocsis pénteken történt, így szombatra is kellett, hogy jusson a „jóból”. Ugyebár a bálra készülődtünk már pár napja, bevásárlás megvolt, ruha, cipő, kellékek megvoltak, jöhetett a frizura, ilyesmi...Igen ám, de a szeretett fodrásznőnk, kb 10 perces hosszas csöngetés után beleszól az ajtótelefonba: „Bocsi, de B.-vel nagyon betegek vagyunk (B. a lánya), és tegnap óta nem dolgozom!” Na, ezt kapd ki! Pár órával a bál kezdése előtt...és ha még nem mondtuk volna, hogy ez most fontos! Szóval így...én úgymondd hamar lenyugodtam, de édasanya egyből: cigi...meg még pár óra nyugtatgatás... A lényeg, hogy végül én készítettem mindkettőnk frizuráját, és nem dicsekvésképp, de sok emberke szerint jobban sikerült, mint sok más frizura, amiket fodrász készített...(egy kedves ismerősünk elmesélte, hogy fodrász után haza fele menet, vagy öten kérdezték meg, mi ez a szörnyú frizura, mire a hab a tortán a férje megjegyzése volt...erre fogta magát, s hajat mosott...ennyit a fodrászokról...:P).

Szóval elérkezünk a bálra. Frizura megvan, smink szuper...diszkrét, mégis merészen elegáns. Épp a bundámat segítik le rólam, s a balszerencse ismét hatalmába kerít. Elszakadt az estélyi ruhám pántja. Be a kocsiba, apum vissza vitt, és jöhet a tű s cérna. Persze levenni nem tudom, így aztán az a megoldás bizonyult a legjobbnak, ha magamon varrom meg (ami ugyebár nem szerencsés, de már ekkor kit érdekel?). Minden rendben. A biztonság kedvéért pótcipő is megvan, s szinte éreztem hogy egy pót harisnyanadrág is elkellene, de végül ez kimaradt. Ennek a hiányát érezhettem kb. 2 órácskával a bálon eltöltött idő után. A lényeg, a sok kellemetlen élményt félretéve, hogy a hangulat felhőtlen volt. Sok kedves ismerőssel találkoztam és beszélgettem (mint pl. M. Zolival, aki mellett szívesen utazom a kocsiban, ha ő a sofőr(öm)...;) ), akiket régen nem láttam, csak sajnos megint nem tudok semmiféle elérhetőséget, így aztán várhatom, amikor újból összehoz a jósors bennünket.

Ezek lettek volna a „jó élményeim”, s a szerencsétlenségeim sorozata, amikkel próbáltam felvenni a harcot. Olvastam egy idézetet, valami féle tanító mese, ami pont ide illik. A lényeg, hogy ne add fel soha! S íme az idézet:

„Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal késöbb a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált! Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.”