Love, cherish and appreciate your friends just the way they are!
Előszó: A következő gondolatmenet nem általánosítva íródott, hanem a történethez kapcsolódik szorosan.
Tegnap este megnéztem egy filmet, és miközben néztem, észre vettem, hogy egy-egy résznél még a hideg is kiráz. Olyan dolgokra mutattak rá a film egyes mozzanatképe, ami a való életben ha megtörténnek, és megtörténnek, nagyon fájdalmasak tudnak lenni, és könyörtelenül hathatnak. A film címe A Graffiti Kiralya, amely egy igaz történetet vesz alapul, Jean-Michel Basquiat történetét.
Ha a filmet úgy nézed, hogy nem veszel tudomást arról, hogy miről is szól valójában, azaz az első jelentését félre téve, a film másodlagos mondani valójára figyelsz, rájösz, hogy egy olyan élettörténetet mesél el neked, aki bárkiről szólhat. Bárkiről, aki fiatalon hiressé válva, nemtörődve barátaival, kedvesével, az új életbe beleugrik, és a lassú megfulladáshoz vezető út elvakítja. Igen, ez a törtenet rámutat arra a dologra, hogyha valakiből egyszerre híresség válik, az elhagyja régi barátait, régi útját, s az új felé nézve, elfelejti azt. S a lépcsőkön felfelé haladó ember, nem néz vissza, s minél feljebb kerül azon a bizonyos ugródeszkán, annál inkább távolodik el régi életétől. S ha ez épp rólad szól? Igen, felteheted ezt a kérdést magadnak: Mi lenne ha? Mi lenne akkor, ha ez velem történne meg? Mit tennék én? Én is így cselekednék? Jó kérdés! És tényleg, néha fel kell tennünk magunknak, magunkban ezt a kérdést!
A siker, a pénz, annyi emberi érzést meg tud ölni, hogy azt az ember fel sem tudja mérni épp ésszel. Aztán jön egy váratlan fordulat, és minden dől! Dől, de azt már helyre nem lehet állítani. Kártyavárként omlik benned össze minden, minden amit felépítettél. És miért? Azért, hogy ráébresszen, hogy az életnek van értelme! És azt mi magunknak kell meglelnünk. Mindegy mi módon, mert bár az ember nem tudja, hogy mi lesz a következménye tetteinek, sejtheti azt. Az embernek képessége van rá, hogy válasszon. És nem csak jó s rossz között, hanem az élet bármely útvesztőjében. Minden rajtad áll vagy bukik!
És kicsit odébb állva e témában, a film végén a főszereplő elmesél egy történetet, amely így szól: „Élt egyszer egy fiatal herceg, a varázslatos koronájával, egy gonosz varázsló elrabolta, bezárta egy toronyba és elvette a hangját. A cella falán volt egy rácsos ablak, a herceg elkezdte verni a fejét a rácsokhoz, remélte, hogy valaki meghallja a hangot és kiszabadítja. A korona olyan csodálatosan zengett, amilyet még soha senki nem hallott. Mérföldekre elhallatszott a hangja. Olyan csodálatos volt, hogy az emberek meg akarták fogni a levegőt. Sosem találták meg a herceget, sosem jutott ki a toronyból, de a hang, amit keltett, mindent csodaszéppé varázsolt.” Érdekes történet. És tényleg, épp ide illik, hogy miért? Szerintem a torony, maga az élet, amelyből nem szabadulhatsz, de te döntöd el, hogy másnak örömet szerzel-e, vagy sem. Lehet hogy ez az örömszerzés rád fájdalmasan hat, s gondolok itt lelki fájdalomra, vagy fizikaira, de megéri. Olyan dolgok rejtőzhetnek benned, mélyen legbelül, amiket még te sem tudsz. Hisz nem minden embernek van képessége arra, hogy kiismerje önmagát. (Valamilyen szintig ez nem is okoz problémát, csak akkor van gond, mikor félre elemezzük önmagunkat, s elhisszük, hogy mi többre vagyunk hivatottak, aztán a földre zuhanunk, de felállni már nem tudunk.) Amilyenek vagyunk, olyanok a barátaink is, olyanná alakítjuk a környezetünket. Mindent mi formálunk, alakítjuk olyanná, hogy számunkra az kedves legyen.
És bár tudnék még sokmindent írni, azzal zárnám soraimat, hogy vigyázzunk értékeinkre, barátainkra, és főleg szeretteinkre. És nézzünk jól körül, mert lehet olyan barátunkban nem hiszunk igazán, amelyiknek épp a legjobban szüksége lenne ránk!
Tegnap este megnéztem egy filmet, és miközben néztem, észre vettem, hogy egy-egy résznél még a hideg is kiráz. Olyan dolgokra mutattak rá a film egyes mozzanatképe, ami a való életben ha megtörténnek, és megtörténnek, nagyon fájdalmasak tudnak lenni, és könyörtelenül hathatnak. A film címe A Graffiti Kiralya, amely egy igaz történetet vesz alapul, Jean-Michel Basquiat történetét.
Ha a filmet úgy nézed, hogy nem veszel tudomást arról, hogy miről is szól valójában, azaz az első jelentését félre téve, a film másodlagos mondani valójára figyelsz, rájösz, hogy egy olyan élettörténetet mesél el neked, aki bárkiről szólhat. Bárkiről, aki fiatalon hiressé válva, nemtörődve barátaival, kedvesével, az új életbe beleugrik, és a lassú megfulladáshoz vezető út elvakítja. Igen, ez a törtenet rámutat arra a dologra, hogyha valakiből egyszerre híresség válik, az elhagyja régi barátait, régi útját, s az új felé nézve, elfelejti azt. S a lépcsőkön felfelé haladó ember, nem néz vissza, s minél feljebb kerül azon a bizonyos ugródeszkán, annál inkább távolodik el régi életétől. S ha ez épp rólad szól? Igen, felteheted ezt a kérdést magadnak: Mi lenne ha? Mi lenne akkor, ha ez velem történne meg? Mit tennék én? Én is így cselekednék? Jó kérdés! És tényleg, néha fel kell tennünk magunknak, magunkban ezt a kérdést!
A siker, a pénz, annyi emberi érzést meg tud ölni, hogy azt az ember fel sem tudja mérni épp ésszel. Aztán jön egy váratlan fordulat, és minden dől! Dől, de azt már helyre nem lehet állítani. Kártyavárként omlik benned össze minden, minden amit felépítettél. És miért? Azért, hogy ráébresszen, hogy az életnek van értelme! És azt mi magunknak kell meglelnünk. Mindegy mi módon, mert bár az ember nem tudja, hogy mi lesz a következménye tetteinek, sejtheti azt. Az embernek képessége van rá, hogy válasszon. És nem csak jó s rossz között, hanem az élet bármely útvesztőjében. Minden rajtad áll vagy bukik!
És kicsit odébb állva e témában, a film végén a főszereplő elmesél egy történetet, amely így szól: „Élt egyszer egy fiatal herceg, a varázslatos koronájával, egy gonosz varázsló elrabolta, bezárta egy toronyba és elvette a hangját. A cella falán volt egy rácsos ablak, a herceg elkezdte verni a fejét a rácsokhoz, remélte, hogy valaki meghallja a hangot és kiszabadítja. A korona olyan csodálatosan zengett, amilyet még soha senki nem hallott. Mérföldekre elhallatszott a hangja. Olyan csodálatos volt, hogy az emberek meg akarták fogni a levegőt. Sosem találták meg a herceget, sosem jutott ki a toronyból, de a hang, amit keltett, mindent csodaszéppé varázsolt.” Érdekes történet. És tényleg, épp ide illik, hogy miért? Szerintem a torony, maga az élet, amelyből nem szabadulhatsz, de te döntöd el, hogy másnak örömet szerzel-e, vagy sem. Lehet hogy ez az örömszerzés rád fájdalmasan hat, s gondolok itt lelki fájdalomra, vagy fizikaira, de megéri. Olyan dolgok rejtőzhetnek benned, mélyen legbelül, amiket még te sem tudsz. Hisz nem minden embernek van képessége arra, hogy kiismerje önmagát. (Valamilyen szintig ez nem is okoz problémát, csak akkor van gond, mikor félre elemezzük önmagunkat, s elhisszük, hogy mi többre vagyunk hivatottak, aztán a földre zuhanunk, de felállni már nem tudunk.) Amilyenek vagyunk, olyanok a barátaink is, olyanná alakítjuk a környezetünket. Mindent mi formálunk, alakítjuk olyanná, hogy számunkra az kedves legyen.
És bár tudnék még sokmindent írni, azzal zárnám soraimat, hogy vigyázzunk értékeinkre, barátainkra, és főleg szeretteinkre. És nézzünk jól körül, mert lehet olyan barátunkban nem hiszunk igazán, amelyiknek épp a legjobban szüksége lenne ránk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése